Az írók-költők mítoszához sok esetben haláluk módja is nagyban hozzájárul. A szokatlan halált valamiképp jelképesnek, a művészre jellemzőnek, még extremitásában is hozzá illőnek hajlamos felfogni az ember: mégiscsak helyénvalóbb egy alkotónak regényes módon megboldogulni, mint ágyban, párnák közt.
Lord Byron nagyvilági könnyedséggel mondott búcsút kényelmes (dandy, pozőr, botrányhős) életének, és romantikus hevületében egészen Lepantóig utazott, hogy életét adja a görög szabadságért, ám a csata előtt magához szólította az ég. Petőfi eredményesebben lobbizott a magyarok istenénél: noha Bem tábornok szigorúan eltiltotta a csatamezőtől, ott nyüzsgött rendes katonai felszerelés nélkül, ahol a legviharosabban dúltak az események, és minden bizonnyal ott szúrta le egy dzsidás. Eltűnési mítosza abból nőtt ki, hogy senki nem látta őt elesni. Mint ahogy François Villont sem látták holtan: míg korábban csak rövidebb időszakokra párolgott el, 1463-ban végleg nyoma veszett. A középkori párizsi alvilág költő-zsenijének „eltűnési viszketegsége” persze magyarázható antikrisztusi életmódjával, egy útszéli árokban végezhette, vélhetően egy leszámolás következményeként.
Homály lengi körül Edgar Allan Poe végóráit is: egy csatornában találták meg szinte öntudatlan állapotban. Több minden szóba került: alkoholizmus, méreg, agydaganat, bosszú; de igazán kriminalisztikaivá attól vált az eset, hogy Poe ekkor valaki másnak a ruháját viselte. Pár napig agonizált még, elmondani nem tudta, mi történt vele: rendőrségi jegyzőkönyve mintha valamelyik saját detektívnovellája alapján készült volna. Puskin pedig szinte egyenesen „lemásolta” a maga-teremtette hős halálát: ugyanúgy egy nő becsületéért, ugyanúgy párbajban vesztette életét, és ugyanúgy golyó végzett vele, mint Lenszkijjel az Anyeginben.
Máig rejtély övezi Sarkadi Imre halálát: az artistamutatványokra képes író – igaz, nem klasszikus mérték szerint fogyasztott alkohol befolyása alatt – barátja műtermének ötödik emeleti ablakából zuhant ki (Gagarin sikeres űrutazásának napján, amiről épp ő adott hírt a rádióban). Baleset? Öngyilkosság? – ez utóbbit azért sem zárják ki az ominózus estén vele szórakozó barátai, mert amióta rákbeteg családtagjait sorra veszítette el, rögeszmésen rettegett az elhúzódó szenvedéstől. Bohumil Hrabal is az ablakból zuhant le (és ő is az ötödikről!) állítólag galambetetés közben, bár közeli ismerősei egy hrabali morbiditással megrendezett fináléra gyanakodnak.
Ha már balesetekről ejtettünk szót: a fiatalabbik Zrínyivel, akit török ellenfelei tucatnyi csata során sem bírtak kardélre hányni, groteszk módon egy sebzett vadkan bánt el. De a balesetek balesete, minden idők talán legbizarrabb végzetes incidense Aiszkhüloszé, akinek a hagyomány szerint egy sas csőréből pottyant a fejére egy teknős. Dicstelen végnek tűnik ez tragikus hőseinek fenségesen komor halálához képest.
Sok évvel ezelőtt egy egyetemi kurzuson hangzott el az anekdota arról az ókori görög (névtelen) drámaszerzőről, aki szégyenében öngyilkos lett, ugyanis a versenyen csak második helyezést ért el. Tudvalevő, hogy az első és a második helyezett sorrendjéről nem az arra kijelölt városi elöljárók és szponzorok határoztak, hanem sorshúzással döntötték el (vagyis az istenekre bízták a dolgot). A második helyezett tehát joggal érezhette, hogy ő nem az istenek kedveltje, ezért távozott önként az élők sorából.
A szerzői sikertelenség többeket kergetett a halálba. Az angol romantikus Chatterton például egy középkori szerzetes csodás módon előkerült verseit hozta nyilvánosságra. Amikor kiderült, hogy a verseket valójában ő maga írta, és emiatt reménybeli szponzora is kihátrált, a 17 éves költő arzénnal megmérgezte magát. Romantikus (túl)érzékenységben méltó párja lehet a színész és drámaíró Czakó Zsigmond: amikor egyik darabját költőtársai nem fogadták kitörő lelkesedéssel, míg nem figyeltek oda a szűk társaságban, főbe lőtte magát (meg sem várva a premiert).
Nem annyira írói, inkább politikai okok vezették a japán Misima Jukiot: miután puccskísérlete kudarcba fulladt, szeppukut követett el. Csöppet sem kevésbé rituális Szapphó elkeseredett végső ugrása, aki reménytelen szerelmében egy szikláról vetette le magát, de ez mindenképpen költőibb, mint Sylvia Plathé, aki megnyitotta a gázt, és a sütőbe dugta a fejét. Virginia Woolf oly módon lelte halálát, hogy kövekkel a zsebében egy folyóba gázolt. Bő ezer évvel korábban Li Taj Po is ezt cselekedte, de ő a hold tükörképét akarta elkapni a folyóban.
Az utóbbi esetekben maguk az írók-költők vették kezükbe az irányítást, de Nietzsche halála – pontosabban az ahhoz vezető út – meggyőző igazolás arra, hogy Istennek nagyobb rutinja van az efféle jelenetek megrendezésében. 1889-ben járunk, Torinóban, ahol Nietzsche egy kocsi elé fogott makrancos lóra lesz figyelmes, akit gazdája ütlegelni kezd. A filozófus erre a ló nyakát átölelve zokogni kezd, majd összeesik: ennek egyenes folyományaként beszállítják a tébolyultat a bázeli elmegyógyintézetbe, ahol élő halottként vegetál még tíz évig. A dolog literatúrai pikantériája, hogy Dosztojevszkij jó harminc évvel korábban a Bűn és bűnhődésben szinte hajszálra pontosan ekképpen írja le a főhős, Raszkolnyikov álmát, mielőtt luciferi kettős gyilkosságát elköveti. Hogy Nietzsche olvasta-e a Bűn és bűnhődést? Ha igen, akkor a kultúrhistória lélektanilag legmegdöbbentőbb esetével van dolgunk. Ha pedig nem, akkor a metafizikai vetület miatt. A Dosztojevszkijhez kapcsolható misztikus egybeesések itt nem fejeződnek be: Pilinszky száz évvel később született, mint Dosztojevszkij, és halálozási évszáma is éppen pont száz évvel későbbi (a kettejük közti szellemi kapcsolatot nem szükséges itt széljegyzetelni). És ha már szó esett a dátumokról: mint József Attila, április 11-én született Márai is: igaz, ő „illetlenül” magas korban, 89 évesen lett öngyilkos.
Ha létezik „testhezálló” halál, az mindenképpen Molière-é. Merthogy a felsoroltak közül többet joggal nevezhetünk teátrálisnak, de mi lehet színpadiasabb egy színész-rendező számára, mint a világot jelentő deszkákon meghalni? Csekély szépséghiba, hogy ez Molière-nek is csak majdnem sikerült. Ugyanis nem képzelt, hanem valódi betegként a darabot még végigjátszotta, mielőtt jobblétre szenderült.
Akár kiszámítható, akár előre megfontolt, akár a vaksors vagy egy ostoba véletlen a halál oka, utólag rányomja bélyegét az egész életre. Más fénytörésben mutatja az irodalmi életművet, annak része lesz, mint egy utolsó vers. Csak az imént felsorolt esetekben a mű végén nem pont van, hanem kérdőjel, felkiáltójel vagy egy ilyen hármaspont…
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
