Brutálisan őszintén a korai szexuális élményekről

Címe ellenére a Hogyan szexeljünk nem oktatóanyag. A címválasztás azt jelzi, hogy a mai fiataloknak hatalmas tudásbeli hiányosságai vannak a szexuális élmények terén – köszönhetően a nem megfelelő szexuális nevelésnek és a burjánzó online félretájékoztatásnak. Az első filmes Molly Manning Walker drámája a 76. Cannes-i Filmfesztivál Un certain regard szekciójának fődíját nyerte el, teljesen megérdemelten. A rendezőnő a brit fiatalok szexuális kultúráját, beleegyezéshez fűződő viszonyát és a közösség nyomását vizsgálja három tizenévesen keresztül görögországi vakációjukon. Tehetséges fiatal szereplőgárdájával, kiváló operatőri munkájával és tinédzserek beszélgetéseihez hasonló forgatókönyvével a Hogyan szexeljünk az őszinte történetmesélés diadala. Egyáltalán nem könnyű film, de nem is kell annak lennie.

Mit csinálsz, amikor befejezted a vizsgákat, szembesülsz az eredményekkel, a jövő lehetőségeivel és az érettségivel együtt járó, újonnan megszerzett függetlenséggel? Fogod a két legjobb barátodat, és meg sem állsz Görögországig: felkészülsz a napi tizenvalahány felesre, jó pár kiadós hányásra, túl sok zacskó sajtos chipsre, és estéről estére újrakezded a tombolást. Felejthetetlen emlékeket akarsz szerezni, hiszen ez lesz a legnagyobb buli. Egészen addig, amíg már nem lesz az.

Walker filmjében a 16 éves Tara (Mia McKenna-Bruce), Em (Enva Lewis) és Skye (Lara Peake) egyhetes bulizásra indul Malia tengerparti városában. A féktelen amerikai tavaszi szünet brit megfelelője: ivás, némi drog, tánc és szex. Tara azonban még szűz, és érzi is a pressziót, hogy „beérje” barátait, amikor pedig találkozik nyaralóbeli szomszédaikkal, a tempó felgyorsul, és egyre csak nő a nyomás. Tara első szexuális élménye nem beleegyezésen alapszik, a kamera pedig végigköveti őt a hét folyamán, ahogy feldolgozza a történteket.

A Hogyan szexeljünk nem az első tinifilm, amely a szexuális zaklatás és beleegyezés kérdéskörét boncolgatja, ám a rendező által bemutatott brutális őszinteség kiemeli a mezőnyből. Walker bemutatja, hogyan semmisül meg a férfiak erőszakossága, és hogyan lesznek tetteikben partnerek, cinkosok a barátok. „A srác egy rémálom, de hát gyerekkorunk óta ismerem” – hárít az erőszaktevő haverja. A film egyik legnagyobb erénye ennek a trükkös, társadalmunkban mélyen beágyazott dinamikának a kezelése, és annak fontossága, hogy a férfiak másokat tegyenek felelőssé tetteikért. A rendező a kortársak nyomására helyezi a hangsúlyt, arra, hogy a túlélők inkább ne mondjanak semmit – ezáltal pedig áthárítják rá a felelősséget.

– Mondanod kellett volna valamit – okítják Tarát. Efféle mondatokat nem csak a klub alkoholgőzös, lüktető homályában hallunk. A londoni British Film Institute (BFI) kérdezz-felelekjén Molly Manning Walker rendező elmondta, hogy filmjének ötletét egy hasonló utazás inspirálta: különösen az a része, amikor évekkel később egy baráti társasággal beszélt serdülőkori élményeiről, és felismerte, hogy azok nem voltak rendben.

Léteznek mérgező barátságok, amelyek felgyorsítják a szexuális élményeket, és kiszolgáltatott helyzetbe sodorják a tapasztalatlanabb lányokat. A ragadozó magatartást lehetővé tevő mindennapi körülmények adottak, a szexuális zaklatás túlélői pedig nem mindig képesek megfelelő szavakkal leírni a történteket. Nem szabadna hibáztatni őket azért, mert a saját tempójukban dolgozzák fel a bántalmazást, ám a valóság sajnos az, hogy sokan, akik átélnek szexuális zaklatást, úgy érzik, inkább elkerülnék a címkézését – az elkövetők pedig emiatt legtöbbször büntetlenek maradnak.

Az, ahogyan kultúránk a nemi erőszakról beszél és meghatározza azt, jelentős hatással lehet az ember azon képességére, hogy felismerje, mi történt vele. A megbélyegzés következményeivel kapcsolatos kulturális elképzelések szintén akadályt jelentenek a jogsértés valóságának elismerésében. A Nem a nők elleni erőszakra koalíció (End Violence Against Women) megdöbbentő adatai szerint a britek 33 százaléka úgy gondolja, hogy az nem minősül nemi erőszaknak, ha egy nőre nyomást gyakorolnak, de nem történik fizikai erőszak. Minden tizedik válaszadó pedig bizonytalan, vagy azt gondolja, hogy nem nemi erőszak az aktus egy olyan nővel, aki alszik vagy túl részeg ahhoz, hogy beleegyezzen.

A film főszerepét érzékeny átéléssel alakító Mia McKenna-Bruce mélyre megy Tarával: a vidám, viccelődő lány összetörik az őt ért élmények hatására. Sokk, szégyen, düh, csalódás, félelem, elfojtott sebezhetőség: Tara egyszerre érez mindent, miközben a bulivonat nem áll le. Igyekszik belevetni magát medencepartikba, ám úgy tűnik, mindentől és mindenkitől elszakadt. Elidegenedett a társadalmi csoportjától, a röhejes szexuális mutatványoktól, amelyek meghatározzák a maliai partikat, és különösen a saját testétől.

Eközben Tara két legjobb barátjában megismerhetjük a tini barátnő archetípusait: az irigy-gonoszkodó Skye-t és a kedves, támogató Emet, aki felismeri, hogy valami nincs rendben a barátjával. Egyik lány sem kezeli megfelelően a helyzetet, mindketten a maguk módján  küzdenek ellene, hiszen tudásuk a szexről, a beleegyezésről és a nyomásgyakorlásról meglehetősen hiányos. Nem tudnak őszintén beszélni a történtekről, és emiatt barátnőjük fájdalmát az utolsó pillanatokig nem ismerik el.

A Hogyan szexeljünk legnagyobb igazsága, hogy a buli legjobb része mindig az ígéretében rejlik. Amikor Tara, Skye és Em megérkezik Maliába, kuncognak, sikoltoznak, belerohannak a fagyos tengerbe, apró szállodai szobájuk kilátása pedig a legjobb, amit életükben láttak. A trió a sós levegőbe kinyújtott kézzel öleli át függetlenségét. Tiszta, kamaszkori boldogság ez a felnőttkor küszöbén: nevetségesek, ostobák és vidámak. Egyáltalán nem gondolnak a jövőre. Ezt az örömet és naivitást érdemlik meg, de az előttük álló élmények meghatározzák majd életük hátralévő részét.