Az új kiállítás négy termében a festő több mint nyolcvan eredeti alkotását láthatjuk, melyek nagyrészt Pákh Imre amerikai magyar üzletember magángyűjteményéből érkeztek, de a múzeum három saját műtárgya is megtekinthető. Munkácsy Mihály a 19. század legnagyobb hazai és külföldi közönségsikert elért magyar festője. Az emberábrázolás nagymestere termékeny, érzékeny szociográfiai, kitűnő pszichológiai és drámai érzékkel megáldott művész volt. Körülbelül hatszázötven képet festett, de a kutatók szerint további száz rejtőzhet még magánkézben.
A Szegeden nyílt tárlat, akár egy életrajzi képeskönyv, időrendben halad végig a festő különböző alkotói korszakain, mindamellett Boros Judit kurátor fontos szándéka volt az is, hogy Munkácsy rendkívüli sokoldalúságát is elénk tárja.
A neoklasszicista stílusú, méltóságot árasztó múzeum aulájába lépve elegáns öltözetű, magabiztos megjelenésű és nyugodt tekintetű úriember hatalmas fényképe fogadja a látogatót: Munkácsy a műtermében. A híres portré Hans Temple keze munkáját dicséri. Az első terem felé haladva képekkel gazdagon illusztrált tablókon ismerkedhetünk meg Munkácsy életének főbb eseményeivel, festői pályájának korszakaival.
A három helyiségben elrendezett kiállítás a szó nemes értelmében klasszikus képzőművészeti tárlat: tágas terekben időzhetünk, kényelmes puffokon ülve merenghetünk el a szellősen elhelyezett, eredeti mivoltukban ritkán látható alkotásokon, semmilyen zaj vagy látványos múzeumi attrakció nem vonja el a figyelmünket arról, amiért valójában ideérkeztünk.
A két részből álló első terem falait élénk fűzöldre festették, szinte elemelkednek róluk a többnyire hangsúlyos aranykeretben kiállított festmények. A kezdeti időszak portréin a fiatal Miska a családtagjait, illetve szűk környezetének más szereplőit örökítette meg. Mivel Munkácsy szülei hamar meghaltak, a fiú nagybátyjához, Reök Istvánhoz került, aki félig-meddig kényszerből Lang György bútorasztalos-mesterhez adta inasnak a tizenegy éves gyermeket. Felszabadulása után egy évet tanonckodott Aradon, majd egy betegség miatt kénytelen volt hazatérni az akkor Gyulán lakó nagybátyjához. Hamar fény derült a fiú kézügyességére, magas színtű tér- és színlátására. Kezdetben a bécsi származású Karl Fischertől vett rajzórákat, majd az akadémiai stúdiumokat is végző vándorfestő, Szamossy Elek lett a mestere. Nem is maradt sokáig az esztergapad mellett, ekkor már biztosan tudta, hogy festő szeretne lenni. Hamar belátta azonban, hogy magasabb képzettség nélkül nem léphet tovább a festőművészet területén, ezért 1865-ben beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára (melyet nem fejezett be), majd Münchenben és Düsseldorfban is folytatott tanulmányokat.
Ebből az időszakból származik – és a szegedi tárlaton megcsodálható – legkorábbi nagy méretű népéletképe, a Húsvéti locsolkodás, amelyet mindössze huszonegy évesen alkotott. A sokalakos festmény a vidéki tavaszi népszokás izgatott pillanatait örökíti meg. Már itt megmutatkozik Munkácsy magas szintű tehetsége, virtuozitása, dinamizmusa és nem utolsósorban komponálási képessége.
Szintén az első teremben látható az ugyancsak ebből az időszakból származó, egyik legismertebb Munkácsy-kép, a sötét tónusú, komor hangulatú Ásító inas is, melynek sokáig csak a korabeli reprodukcióját ismerhettük Hajnalpír címen. Hamar Edina főrestaurátor szerint a kép eredetileg nem volt ennyire sötét. „A kor szokásához híven Munkácsy megtanulta a bitumenes festési technikát, de olcsóbb alapanyagokból létrehozta saját, bitüm nevű anyagát, amelyet nagy mennyiségben használt düsseldorfi éveiben. Ez a keverékanyag azonban rendkívül érzékeny a páratartalomra és a hőmérsékletre, a hideg és meleg váltakozására, mivel a használt kátrányos bitumen nem köt meg teljesen.
A bitümben elnyelődő pigmentek és festékréteg, az alkalmazott gyanták és festőszerek, az öregedő lakkréteg s az összetett fizikai és kémiai kölcsönhatások miatt a képek folyamatosan sötétednek, és persze az állaguk is romlik. A tudomány jelenlegi állása szerint a romlási folyamat nem állítható meg, csak lassítható. Épp ezért kell nagyon szigorú, de optimális körülmények között őriznünk és bemutatnunk az ezzel a technikával készült festményeket, de így is vészesen fogy a várható élettartamuk. Később, amikor az alkotók előtt nyilvánvalóvá vált a technika hátránya, Munkácsy is változtatott, és az 1880-as évek közepétől már kémiailag stabilabb anyagot használt” – mondja Hamar Edina.
Azért használták ezt az eljárást ebben a korban nagy előszeretettel – nemcsak Munkácsy, hanem például Gustave Courbet vagy Théodule Ribot is –, mert ezáltal a kép színei mélyebb tónust nyertek, a világosabb árnyalatok jobban előtűntek, s nagyobb lett a kontraszt a háttér és az előtérbe helyezett alakok és tárgyak között.
Munkácsyra erősen jellemző volt, hogy egy-egy nagyobb lélegzetvételű téma megfestése előtt rajz- és festményvázlatokat készített, amelyek segítségével az utókor a művész munkamódszerét is remekül tanulmányozhatja. A kiállítás első termében több ilyen, ceruzával készült vázlatot is megismerhetünk, de láthatunk rajzot Liszt Ferencről, valamint Polgáry Géza Munkácsy-arcképét is.
Miután megfestette első nagy méretű életképét, a Siralomházat, majd a Tépéscsinálókat, Munkácsy felszámolta düsseldorfi lakását, és Párizsba költözött, s megkezdődtek a minden szempontból termékeny francia évek. A művész az első esztendőkben továbbra is drámai hangvételű realista életképekben gondolkodott, különféle érzelmeket és témákat idealizálás nélkül jelenített meg. Ezek közül egy válogatást vonultat fel az ikerterem másik részének egyik fala.
Munkácsy tanulmányozta és nagy műgonddal festette meg korának jellegzetes karaktereit. A tárlaton eltűnődhetünk rendkívül érzékletesen kimunkált, Cigányok az erdőszélen című alkotásán, amelynek szereplői számunkra természetesek, de a nyugat-európai és a tengerentúli szemek számára igazi kuriózumnak számítottak, így igen kedveltek és keresettek voltak. Munkácsy ekkorra már javarészt külföldi megrendelésre dolgozott, és gyakran alkalmazott élő modelleket vagy használt róluk készített fotográfiákat a festéshez – így szeretett volna igazán élethű képeket alkotni.
A szemben lévő falon a festő tájképei sorakoznak, legjellegzetesebb a Dűlő szénásszekér vagy a Mosónők. Észrevehetjük, hogy itt már nincs tűpontos kidolgozás, inkább csak foltokban sejlenek fel az arcvonások vagy a növények. Gyakran visszatérő alak e festményeken a piros szoknyás kislány, több itt látható képen is feltűnik, de az egyik legkorábbi és az alkotó számára az első komoly elismerést hozó Siralomházon is felfedezhetjük (e tárlaton ez a mű sajnos nem szerepel). Munkácsy tájképeinek különlegessége még, hogy szinte minden esetben alakokat, állatokat is elhelyezett a tájban.
Párizsi évei alatt Munkácsy gyakran kiutazott a közeli barbizoni festőtelepre Paál László barátjához. Itt magukkal ragadták a szabadban való alkotásban, azaz a plein air festészetben rejlő lehetőségek. Munkácsy itt találkozott Jean-François Millet-vel, aki bizonyos fokig hatást gyakorolt rá. Ezek az élmények inspirálták a Rőzsehordó nő című, intim tájba helyezett, közkedvelt egyalakos kompozíciót.
A tárlaton látható, feltűnően hangsúlyos, gazdagon díszített, aranyozott képkeretekről Hamar Edina megemlíti: „Az, hogy milyen képkeretbe került az adott mű, nagyban függött a kép méretétől, a kompozíciótól, a színvilágtól, valamint attól, hogy milyen enteriőrbe szánták. Stílusáról, kidolgozottságáról gyakran nem a művész döntött, hanem a festővel szorosan együtt dolgozó műkereskedő, a kép megrendelője vagy épp a gyűjtő.”
Mielőtt kilépünk az első teremből, ráfeledkezhetünk a Munkácsyék egyik szobalányáról készített, a Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő Felszolgálólány című műre, s ezzel már rá is hangolódtunk a mesternek a következő teremben bemutatott szalonképeire, melyek betekintést adnak a 19. századi párizsi felső tízezer életébe.
A múzeum dísztermében, a kiállítás legnagyobb helyiségében már erőteljes pompeji vörös fal fogad: itt az 1880-as, 1890-es évek képeit láthatjuk, amelyek zömmel megrendelésre készültek. Munkácsy 1876-ban mutatta be Műteremben című festményét, amelynek elkészülte után elfordult a realizmustól és a népéletképektől, s új alkotói korszaka kezdődött el: a szalonképek, virágcsendéletek, tájképek és arcképek időszaka. A paraszti jelenetek után vidám, könnyed hangulatú képek fogadnak, amelyek a korabeli nagypolgárság gondtalan életét villantják fel. A festményeken látható pazar szalonbelsők, mesés textilek, finom szőnyegek, festmények, csillárok, előkelő bútorok, arany- és ezüstdíszítések, nagy értékű antik eszközök a kor tárgykultúrájáról is vallanak. Ezeket a festményeket nagyban ihlette az a fényűző életmód, amelybe újdonsült felesége, Cécile Papier báró özvegye vezette be Munkácsyt, és amely jellemző volt párizsi és colpachi otthonukra is. Saját műtermét nemcsak alkotásra, elmélyült munkára használta a művész, hanem az reprezentációs célokat is szolgált – például jó néhány művét itt mutatta be az előkelő társaságoknak. A képek gyakori szereplői nők, dadák, feleségek, anyák és persze gyerekek. A Kis cukortolvaj is egy ilyen család életének meghitt pillanatát villantja fel.
A tárlat csúcspontja minden szempontból a Munkácsy fő művének tekintett Honfoglalás szín- és szénvázlata. A végleges festmény, melyhez számtalan vita és botrány fűződik, ma a Parlamentben található. A több mint hatvan négyzetméteres alkotáson közel száz alak látható. Az itt bemutatott, ugyancsak hatalmas színvázlatot Reizner János könyvtár- és múzeumigazgató javaslatára 1895-ben vásárolta meg Szeged városa, és azóta itt őrzik. Munkácsy monumentális művét az akkor épülő, neogótikus stílusú Országház gyűléstermébe szánták, erre adtak megbízást a művésznek 1890-ben, a festmény azonban csak harminchárom évvel később került a neki eredetileg megálmodott épületbe.
Munkácsy több mint három évig dolgozott remekművén, s hat évvel az 1894-es hivatalos átadást követően – egy hónappal a művész halála előtt – döntött úgy az Országház építészeti tanácsa, hogy a festmény sem az ülésházi teremben, sem a Parlament más részén nem helyezhető el. 1920-ban merült fel ismét, hogy a képnek mégis az Országház adjon helyet – így került a művészről elnevezett terem hosszanti falára a sok vihart megélt, monumentális olajfestmény. „Azt én tudom, hogy az egész magyar lelkem benne van. Nekem most már ez a kép, és én csak egy festő vagyok” – nyilatkozta műve befejezését követően Munkácsy.
Az óriási tablón a meghódított népek az új hazát elfoglaló magyarok elé járulnak, és az országátadás szimbólumait, földet, vizet és füvet adnak át Árpád vezérnek. Munkácsy a mű megalkotása előtt több szén- és színvázlatot készített. A múzeum tulajdonában lévő, ezen a kiállításon látható példány segítségével felfedezhetjük, hogy a végleges kompozíción mely elképzeléseit valósította meg a festő, és melyeket nem. Például a kép jobb oldalának előterében korábban még alakok szerepeltek, később facsemete vette át a helyüket, a végső képre pedig egy fatönk került. A már évtizedek óta külföldön élő Munkácsy a Honfoglalás készítésekor Magyarországra utazott, hogy az archeológiai és antropológiai hűség érdekében tanulmányokat készítsen festményéhez. Titkárával, Écsy Ferenc József festő-fényképésszel végigjárta az alföldi régiót, Szentest, Csongrádot, Szegedet, kisebb falvakat, majd Erdélyt: honfoglalás kori alakokat, arcokat, magyar és szláv fegyvereket, népviseleteket keresett és fotózott le, sőt maga is lóra ült, hogy Árpád alakját igazi átéléssel alkothassa meg.
A Munkácsy-tárlat a legkisebb teremben zárul, ahol a Krisztus-trilógiához kapcsolható különböző tanulmányokat mutatják be, melyek önmagukban is festői remekek. Munkácsy sohasem láthatta együtt a nemzeti kulturális emlékezet szerves részévé vált három bibliai tárgyú festményét, s erre a közönségnek is csak 1995-ben nyílt először lehetősége. Az eredeti műveket a debreceni Déri Múzeumban őrzik. Munkácsy így nyilatkozott első bibliai képe, a Krisztus Pilátus előtt kapcsán: „Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.”
Az első képet 1880–1881-ben, a másodikat 1881 és 1884 között festette. Golgota című művét is modellfotók, vázlatok és tanulmányok sorával készítette elő. Sőt, a legmélyebb átélés érdekében keresztre feszíttette önmagát. A Munkácsyt a keresztfán ábrázoló fotótanulmányt Suse márki készítette. Utolsó nagy Krisztus-képét tíz évvel később, 1894-ben kezdte el és 1896-ig festette Munkácsy. A kilencvenes években egészségi állapota leromlott, gyakori idegfájdalmak gyötörték, így a munka hatalmas erőfeszítésébe került. Betegsége egy fiatalkori szifiliszfertőzés következménye volt. Életének utolsó három évét egyre romló idegállapota miatt különböző szanatóriumokban töltötte. 1900. május 1-jén, az endenichi gyógyintézetben hunyt el.
A tárlat végén mégsem a lehangoltságé az utolsó szó. Távozóban láthatjuk például a nevető Munkácsy vagy az elegáns öltözetű festő és felesége fotóját, a művész párizsi palotájának díszes kandallóját, pazar műtermét s jó néhány egyéb fényképet és modellfotót.
A kiállítás egyik erénye a zöld termeknél található, ötletes múzeumpedagógiai rész, amelynek kialakítása Csizmaziáné Wilhelm Adél érdeme. A gyerekek játékos és vidám feladatokon keresztül ismerkedhetnek meg itt a színek kölcsönhatásával, az arányok és méretek összefüggéseivel, a szem érzéki csalódásaival, ami akár egy iskolai rajzóra magas színvonalú kiegészítője is lehet. Ebben is egyedülálló a szegedi múzeum Munkácsy-tárlata.
Fotók: Linczer-Katkó Izabella / Móra Ferenc Múzeum
