Program az ifjú tehetségekért
Mind az Erste Bank, mind a Magyar Zene Háza kiemelten kezeli az ifjú művészek támogatását – amely utóbbinak az egyik kiemelt projektje –, ezen belül a hölgyeknek igyekeznek mind több lehetőséget adni.
– Ez kötelességünk egy olyan előadó-művészeti világban, amelyben alapvetően férfiak kapnak több szerepet, a munkásságuk nagyobb figyelmet – szögezi le Horn Márton intézményigazgató, hozzátéve: koncertlehetőségeket, a médiában való megjelenést kínálnak a tehetségeknek.
– Azt talán elmondhatjuk a dívákról, hogy többet, mást nyújtanak annál, mint amit egy énekestől általában elvárunk – mutat rá az igazgató, kifejtve: a dívák alapvetően nagyon sokszínűek, sokféle területen alkotnak, nagyobb társadalmi felelősséget vállalnak.
– Tulajdonképpen erről szól a kiállítás – teszi hozzá Horn Márton.
Ha végignézzük a dívák történetét, azt tapasztaljuk, vagy előrébb jártak a koruknál, vagy kiemelkedően nagyot alkottak a korukban, a saját művészetükön túli területeken is.
A Magyar Zene Háza tárlata történelmi áttekintést kínál, egészen a jelenkor popkultúrájáig, amikor is a művészek tudatosan használják a médiát, sőt a társadalmi szerepvállalást, illetve nagyon profi üzletasszonyként szintén megállják a helyüket, például valamelyik világmárka arcaként.
Minden műfajból válogattak
Az Ifjú Díva kiírása szerint a Magyar Zene Háza azon hat ifjú hölgyet igyekezett megismertetni a nagyközönséggel, akikből az elkövetkező időszak kiemelkedő énekesnője válhat.
– Biztos vagyok abban, hogy nem utoljára látjuk a két díjazottat a Zene Házában, biztosra veszem, hogy pár éven belül nagy és emlékezetes koncerteket adnak majd itthon és külföldön egyaránt – fogalmaz az igazgató.
A hat művészt az intézmény szakmai grémiuma válogatta ki. A névsor műfaji sokszínűséget mutat: Sőregi Anna és Varga Veronika a népzene más-más ágának jeles képviselői, Thara Kozein a klasszikus éneklés, a kísérleti újzene, a szcenírozott improvizáció terén egyaránt fantasztikus teljesítményt nyújt, Fehér Lili, alias Lenkke_ az underground elektropop ifjú tehetsége, Nagy Emma jazzdíva, Orbay Lilla szintén jazzmuzsikus, ám ő a világzene elemeire építi munkásságát.
– Olyan művészeket választottunk, akik már bemutatkoztak nálunk, akiket jó szívvel tudunk ajánlani, ugyanakkor műfaji sokszínűségre törekedtünk – magyarázza a névsort Horn Márton.
A két ifjú díva szeptember 21-én közös koncertet ad a Magyar Zene Házában.
Énekes és kutató
A népzene, néptánc, népköltészet, népi kézművesség kincseinek gyűjtése még akkor megkezdődött, amikor a népművészet élő volt, az 1800-as években. A technikai fejlődés, a hang-, kép- és mozgóképrögzítés megjelenése újabb lendületet adott a munkának a két világégés között. Erre a gazdag anyagra támaszkodtak az ötvenes években a táncegyüttesek, zenekarok. Másfél évtized múltán, a táncházmozgalom indulását megelőzően már csupán elszórtan élt elevenen a hagyomány, például fő vasúti pálya és országút híján a világtól elzárt mezőségi faluban, Széken. Mit ad, mit jelent a múlt században letűnt parasztkultúra a ma élőknek?
Számomra a népdal, a népzene alapvetően közösséget, annak közös szórakozási nyelvét jelenti
– fejti ki Sőregi Anna Junior Prima díjas népdalénekes és néprajzkutató. – Mindemellett előadóművészként konkrét szövegekből és dallamokból alkotok valami újat, ami közel áll hozzám most, a 21. században.
Az énekesnő meggyőződése, hogy az emberek lelkülete nem változott a századok alatt, csak a világ, amely körülvesz minket.
Székhez kapcsolódik még, hogy Sőregi Annának két esztendeje jelent meg az első lemeze Széki versek címmel.
– Többen meg is kérdezték, zentai létemre miért nem vajdasági népzenével foglalkoztam – árulja el, s ennek okát is: szeretett volna olyan projektet létrehozni, amelyben sokféle zenei anyag szerepel. A válogatás közben ismerkedett meg alaposabban a széki gyűjtésekkel. Ez tetemes anyag, közel nyolc évtizedet ölel fel az 1940-estől egészen a 2010-es évekig.
– Mondhatnánk, hogy lerágott csont, azonban akadnak olyan dallamok és szövegek, amelyeket sohasem énekeltek együtt, senki nem dolgozta fel őket – mondja Anna, akinek komoly ösztönzést adott Almási István kolozsvári népzenekutató azon tanulmánya, amely a műköltészeti szövegek megjelenését vizsgálja a széki népdalokban.
Újjáéledt népzene
Mivel az énekes Zentán született, és ott élt egyetemista koráig, természetesen vannak emlékei, élményei a magyar népzene délvidéki létéről, nemlétéről. Kiemeli Bodor Anikó vajdasági népzenekutató és tanár kulcsszerepét.
– Ő rengeteget gyűjtött; nagyon átgondolt, jól használhatók, jól tanulhatók és taníthatók a gyűjteményei. S használják is őket, mert
van egy fiatal generáció, egy összetartó, tanulni vágyó, ugyanakkor a tanultakat továbbadó közösség. Mondhatjuk, virágzik a népzene.
Ott vannak például a tamburazenekarok.
Egyébként Anna nem a zene, az éneklés, hanem a néprajz felől érkezett a magyar népművészet univerzumába.
– Volt kötődésem a népzenéhez, a néptánchoz, de lázadó voltam, így amikor Zentán leérettségiztem, hiába sugallták, hogy menjek néprajz szakra – amiről nem nagyon tudtam, mi lehet –, én úgy határoztam: Budapest és magyar szak.
Utólag belátja, tévedett.
– Végigszenvedtem három évet. Második szakom a néprajz volt, az határozta meg az egyetemi éveimet. Abba a közösségbe tartoztam, onnan kerültem bele a budapesti táncházi életbe – meséli Anna.
Szinte nap mint nap a táncházakat járta barátaival, így érthető, hogy megfogalmazódott benne: klassz dolog a néprajz, azonban hiányoznak belőle a gyakorlatias dolgok, mint amilyen a népzene és az éneklés. Sepsiszentgyörgyön, a néptánctáborban ismerkedett össze Kelemen Lászlóval, a Hagyományok Háza akkori igazgatójával, aki miután hallotta énekelni, illetve sokat beszélgettek, szorgalmazta, jelentkezzen a Zeneakadémiára. Noha Anna gyermekkorában járt zeneiskolába, csellózott, zeneelméleti ismeretei halványak voltak, így elsőre nem jutott be a népi ének és népzeneelmélet szakra.
A rivalda másik oldalán
– Az első felvételire egy évet készültem, ám csekély szolfézs- és összhangzattantudásom miatt csak másodjára vettek fel – vallja be.
Két esztendeje végzett, most az ELTE magyar és összehasonlító folklorisztika szak doktoranduszhallgatója, s rendszeresen látogatja Széket, hogy anyagot gyűjtsön a doktorijához.
Ilyen hát a magyar folklór ifjú dívája.
– Nem vagyok az a kifejezett dívatípus – teszi hozzá.
A népzenében, a parasztság körében végképp nem voltak dívák. Úgy gondolom, nem a külsőség számít. Ha a belső szépséget nézzük, akkor már beszélhetünk kiemelkedő ikonokról.
Számára nyersanyag az emberi hang
Tara Khozein sokarcú, sokstílusú énekesnő, aki a kortárs komolyzenétől az improvizációs éneklésen át a performatív beszédig sok mindenben alkot, mint fogalmaz: klasszikus énekes, de eléggé kacér, ha műfajokról és stílusokról van szó.
Minden énekstílusból kölcsönöz technikákat, beleértve a barokk ornamentikát, a metálzenei énekléstechnikát, a többszólamú éneklést, a jazzt, a popot.
– Gyakran használok mikrofont, amikor más zenészekkel játszom, hogy felerősíthessem a nagyon apró ütemes hangokat, ami a beatboxolással rokon, bár határozottan nem vagyok beatboxer – szögezi le, majd hozzáfűzi: a közönséggel való dinamikája olyasmi, ami akár egy kabaréban is megjelenhetne.
Összefoglalva kijelenti: az emberi hangot nyersanyagként használja, mint a szobrász az anyagot, amivel dolgozik.
Elismerés a kísérletezőnek
– Ez a díj több szempontból is nagy dolog számomra. Egyrészt azért, mert viszonylag új vagyok itt, és mert nem vagyok magyar.
Budapest 2019 végén lett az otthonom, és csak a Covid-lezárások után tudtam elkezdeni a zenei munkákat.
Igaz, hogy sem az improvizáció, sem a kortárs komolyzene, sem a kísérleti újzene nem vonz tömegeket, de azt hiszem, az én zeném és előadásmódom bárki számára eléggé érthető, így sosem éreztem magam kívülállónak, idegennek – fejti ki az elismerés kapcsán Tara Khozein, aki Új-Mexikóban nevelkedett, ahol dolgozhatott a STEREO AKT nevű magyar színházi kollektívával is.
Lenyűgözött a magyar kollégák munkamorálja és a munka színvonala. A darab egyszerűen sokkal jobb volt, mint amit az Egyesült Államokban működő jelentős színházi társulatoknál láttam.
Később tíz napra jöttem látogatóba, és beleszerettem az emberekbe, a nyelvbe és Budapestbe. Már gondolkodtam rajta, hogy ideköltözöm, amikor összejöttem a férjemmel, aki budapesti. Ez volt a hab a tortán – mondja el arról, miért választotta hazánkat. – Szeretem Budapestet, és imádom a zenészeket, akikkel itt dolgozhatok. A közösségi médiában állandóan erről beszélek, és tényleg így van. Valahogy ez a szcéna nagyon befogadott, és álomszerű lehetőségek nyílnak arra, hogy folyamatosan zseniális emberekkel játszhassak.
Kalandra vinni a befogadót
Tara számára rendkívül fontos a közönség, felelősségének tekinti, hogy segítse nyitottságukat az újdonságok iránt.
– Amikor előadok, úgy érzem, mintha az otthonomban látnám vendégül az embereket, ezért az elsődleges célom, hogy mindenki jól érezze magát – magyarázza, majd megjegyzi: amikor elnyeri a bizalmukat, akkor nagyon vidám, meglepő vagy éppen sötét helyekre tudja elvinni őket.
– A kényelem és az ismeretlenség e játéka a fő érdeklődési köröm – jelenti ki az előadóművész.
De vajon a világ más részén nem fejlettebb-e a rögtönzött éneklés, a kortárs zene, a performatív beszéd?
– A világ valamennyi táján minden folyamatosan más irányba fejlődik, ezért azt hiszem, nem túl célravezető azon gondolkodni, hol a legfejlettebbek ezek a műfajok. Magyarországon nagyon komoly hagyománya van a kísérleti és kortárs vokális zenének olyan zeneszerzőkkel, mint Eötvös, Kurtág, Ligeti, de nagyon kötődöm Ladik Katalin kísérleti vokális munkásságához is. Azt mondhatom, hogy
mi, klasszikus énekesek általában egy kicsit lassabban vezetjük be az új hangzásokat, mint más hangszerek képviselői, mert sok félelem övezi az ismeretlen technikák használatát. Az énekesek félnek attól, hogy tönkreteszik a hangjukat.
Nagyon türelmes, stréber, kissé őrült embernek kell lenni ehhez a fajta kutatómunkához. Sok különböző embertől és helyről lehet és kell tudást szereznem, aztán csak ki kell próbálnom dolgokat – teszi hozzá Tara Khozein.
