Ma már teljesen természetes, hogy a nők is járnak strandolni, azonban a 19. század közepéig a fürdőzés a férfiak kiváltsága volt, a hölgyek számára tabu volt. Így az 1860-as évekig még a Balaton mellett élő nők is úgy élték le az egész életüket, hogy a lábujjukat sem mártották bele a vízbe. Mikortól és hogyan lehetett megmártózni a kiasszonyoknak és az asszonyoknak, és miben tehették ezt? Erről mesélt nekünk Czingel Szilvia kulturális antropológus, muzeológus.
Az első csobbanások
Az 1860-as évektől kezdve a fürdőzés mint a szabadidő eltöltésének egy lehetséges módja egyre divatosabbá vált a jómódú polgári körökben, ezért nem véletlen, hogy a nők is szerették volna kipróbálni, hogy milyen lehet nyilvánosan és puszta szórakozásból megmártózni a hűs vízben – meséli Czingel Szilvia. Ekkor még a női test körül is számos tabu élt, azt nem lehetett megmutatni a maga természetességében, ezért ki kellett találni azt is, hogy milyen ruhában ildomos fürdőzni egy nőnek, hogy az ne mutasson meg túl sokat a testéből.
Az első női fürdőruhák éppen ezért még korántsem hasonlítottak a mai darabokra, sokkal inkább egy teljes testet takaró fürdőöltönyhöz hasonlítottak. Czingel Szilvia rámutatott: habár a mából visszatekintve úgy érezzük, hogy ezek a ruhák semmit sem mutatnak a női testből, akkoriban mégis rendkívül szabadosnak találták ezt a viseletet. Hiszen gondoljunk bele: korábban a nők fűzőt viseltek, ami teljesen elrejtette a valódi alakjukat, karcsú derekat, gömbölyú csípőt és látványos dekoltázst kölcsönzött viselőjének, annak saját adottságaitól függetlenül. Ehhez képest ezek a derék valódi vonalát, a mell valódi méretét megmutató fürdőruhák hatalmas váltásnak számítottak. A jó hírére adó úrihölgy nem is mutatkozott nyilvánosan ezekben.
A fürdőkabinok és az első fürdőruhák
A nőknek tehát leginkább úgy lehetett fürdeni, ha egyből nyakig merülnek a vízben, hogy a testükből semmi se látszódjék. Erre hozták létre az úgynevezett fürdőkabinokat, mutatott rá Czingel. A fürdőkabinok kerekes kocsikhoz hasonló szerkezetek voltak, amiket az ajtóval egy magasságig lehetett tolni a vízben, hogy miután a hölgyek ebben átöltöztek, azonnal nyakig csobbanhassanak. Ha pedig egy nőnek kedve támadt sétálni a parton, akkor a fürdőruhára fürdőköpenyt kellett vennie, ami tetőtől-talpig fedte a testét.
Az 1870-es évekre megjelentek az első női fürdőruhák, amelyek egy buggyos, nadrágos overallból és egy szoknyarészből álltak. A szoknya aljába nehezékeket varrtak, hogy az a vízben ne kezdjen el lebegni. A fürdőruha pedig olyan anyagból készült, ami vizesen sem vált átlátszóvá. 1890-re a felsőrész rövidujjúvá vált, a buggyos nadrág hossza pedig a bokától a térdig csúszott fel, így a kar és a láb szabaddá vált. A szoknyarész pedig a századfordulóra fokozatosan eltűnt.
Az 1900-as évek elején egyre nagyobb igény jelentkezett a kényelmesebb fürdőruhák iránt, magyarázta az antropológus. A szecesszió és a jazzkorszak felszabadította a nőket sok korábbi tabu alól, így például megszületett egy új, modern fürdőruha is, ami már megengedte, hogy a nők többet mutassanak meg a testükből.
A női fürdőruhadivat változása az 1920-as években
Míg korábban a fürdőzés szegregáltan történt, addig az 1920-as évekre már elfogadottá vált, ha a nők és a férfiak közösen élvezik a vizet. A fürdőkabinokra ekkor már nem volt szükség, azok vagy eltűntek vagy átépítették őket fürdőházakká. Az átöltözésre továbbra is alkalmasak voltak, de már a vízbe lépcsőn keresztül lehetett bemenni, így a női test is láthatóvá vált. A fürdőházak közösségi terekként funkcionáltak, kávézó és könyvtár is üzemelt bennük.
A fürdőruhadivat változását a sportnak köszönhetjük: a hivatásos úszoknak kényelmesebb, praktikusabb darabokra volt szükségük. A szűk, testre tapadó öltözékek kezdetben persze botrányosnak számítottak, 1907-ben Annette Kellermann úszónőt még le is tartoztatták, mert a trikófürdőruhájának túl nagy volt a kivágása és túl rövid a nadrágja. Ez a fazon azonban gyorsan terjedni kezdett. Itthon már az 1920-as évek körül láthattunk nőket hasonló ruhában strandolni, de ekkoriban ezen még nálunk is fennakadtak. A vízpartokon erkölcsrendészet működött, akik centivel mérték a nők fürdőruhájának hosszát és, ha az túl rövidnek bizonyult, akkor pénzbüntetéssel vagy elzárással sújtották a szabályszegőt.
1920-ban aztán végleg megszületett az első egyrészes fürdőruha, ami már nagyon hasonlít a mai darabokhoz. 1921-ben az amerikai Jantzen cég kezdett először elasztikus darabokat gyártani. Ezeket a ruhákat két részből szabták, az öltözék a testhez simult, kényelmes volt és könnyen száradt. Korábban a nőknek a fürdőruha alá testszínű harisnyát kellett venni, ez a divat 1925-re fokozatosan kikopott, így a hölgyek végre fedetlen lábbal mutatkozhattak a strandon.
A fürdőruhadivatban hatalmas változást hozott a latex dresszek megjelenése, amelyeket már a Marlene Dietrich és Marilyn Monroe is előszeretettel hordott. A kötött fürdőruhák ezzel végleg kimentek a divatból. Czingel Szilvia hozzátette: a strandolás ekkor még mindig csak a városi polgárság kiváltsága volt, a parasztlányok a második világháború előtt nemigen fürdőzhettek. Ha mégis, akkor azt legfeljebb talpig pendelyben tehették. Modern fürdőruhát pedig az 1970-es évekig nem hordtak.
A bikini megjelenése
1946-ban Jacques Heim megalkotta az első bikinit Atome néven. Czingel Szilvia elmesélte, hogy a név a Bikini-atollon zajlott atomkísérletekre utal vissza. Ez egy magas derekú, de már a hasat megmutató fürdőruha volt, amit a világ legkisebb fürdőruhájaként mutattak be.
Louis Réard francia mérnök és tervező édesanyja fehérneműgyárában fejlesztette tovább Jacques Heim ötletét, ami már formájában megegyezett a ma ismert bikinivel. Találmánya azonban annyira szokatlannak számított, hogy bemutatásához alig talált modellt, a manökenek ugyanis nem mertek ebben mutatkozni. Végül egy táncosnő, Micheline Bernardini vállalta a feladatot, de akkor még nem aratott osztatlan sikert ez a darab. A változást az 1956-os És Isten megteremté a nőt film hozta meg, amelyben Brigitte Bardot bikiniben jelent meg.
Fürdőruhában a magyar nők
Budapestet is hamarosan elérte ez a hullám, a nők itt is divatos fürdőruhákat kívántak, amelyeket az Aranypókból, a Centrum Áruházból vagy a Párisi Nagy Áruházból tudták megszerezni. Az Országos Széchenyi Könyvtár Plakáttárában számos olyan posztert őriznek, amelyekből kirajzolódik, hogy a nők egyre szélesebb kínálatból válogathattak.
Czingel Szilvia rávilágított: a plakátokból kiderül az is, hogy az 1950-es évektől működő fürdőruhagyártók egyrészes fürdőruhákat és bikiniket is gyártottak, így mindenki a szemérmességétől függően választhatott magának. A plakátokon a 70-es, 80-as évektől kezdve már ismert manökenekkel, Sütő Enikővel vagy Pataki Ágival reklámozták ezeket a darabokat.
Aki szeretne elmélyülni ebben a témában, annak figyelmébe ajánljuk Czingel Szilvia előkészületben levő könyvét, ami hamarosan a Jaffa Kiadónál jelenik meg A női test alakváltozatai 1880-1945 címmel.
