Hamburgban is megrendezted már A kastélyt, amelyet jelenleg is játszanak, így felmerül a kérdés: mit jelent a számodra egy már működő előadás adaptálása, mennyire fog hasonlítani a kettő?

A kastély című regény adaptációját még sok-sok évvel ezelőtt, Grazban rendeztem meg először, de nem voltam elégedett a végeredménnyel, sem az adaptáció, sem az előadás minőségével. Nyilvánvaló volt, hogy ezzel dolgom van még. Aztán elkezdtem megint foglalkozni ezzel az anyaggal. Akkor a Zsámbéki Gábor–Fullajtár osztály közreműködésével jeleneteket csináltunk meg. Ezekből vizsgaelőadás készült, és akkor már világos volt, hogy a darab Hamburgban színpadra kerül.

A hamburgi előadás viszonylag jól sikerült. Jó sok időnk volt rá, jó sok előkészítés, és a közönség is szerette – átment, amit csinálni akartunk. A díszlet pedig az év díszlete díját kapta a Hamburg Theaterpreison, ami nagy dolog. Olyan teret sikerült létrehozni, amit már régóta akartam, ami meghatározta az előadás minőségét, a színészek pozícióját.

Amikor arról beszéltünk, hogy jöjjek a Vígszínházba dolgozni, megnéztem az évadomat, és úgy gondoltam: arra nem lesz idő, hogy itt teljesen új anyagot kezdjek előkészíteni vagy feldolgozni. Eldöntöttem, hogy még egyszer nekimegyek A kastélynak. Olyat még soha nem csináltam, hogy „leklónozzak” egy előadást, most viszont éppen azt tartottam érdekesnek, hogy pontosan ugyanazzal a díszlettel, ugyanazokkal a jelmezekkel, kellékekkel mindent koppintsunk le.

A kastély díszlete

Az általam rendezett A kastély még megy Hamburgban. A hang le van gyártva, a zenék készen vannak. Ami teljesen más, az a színészek közreműködése. A színészek kész példányt kapnak, ami nálam elég ritka. De ez most mindenkinek jól jött, mert rengeteg időt spóroltunk meg vele. Ez nekem rendkívüli biztonságérzetet adott. Eltűnt az életemből az úgynevezett rendezői szorongás, hogy sikerül-e megfejteni ennyi idő alatt egy remekművet, harcolva az összes körülménnyel. Elég magabiztosan tudom, hogy mi az alap. A Vígszínház színészeivel föltesszük a jelenetek vázlatait, és azokat fejlesztjük tovább.

Kimondtál egy szót, ami Kafka kapcsán szinte közhelyszerűen először jut az ember eszébe: a szorongás. Mennyire lesz ez szorongató előadás, és mennyire lesz groteszk?

Azért is szeretek Kafkával foglalkozni, mert vagy azt képzelem, hogy értem, vagy bizonyos műveit érteni vélem, vagy nagyon élvezem a velük való foglalkozást. Igyekszem minél erőteljesebben kibontani Kafka humorát. Ez fanyar, sokrétegű, sokszínű humor. Természetesen a szorongás is jelen van benne, és idézőjelbe van téve. Többféle módon, többféle aspektusból van megközelítve, mindenféle elképesztően torz figurán és a világ egészen sajátságos ábrázolásán keresztül.

Kafkáról van egy rossz, téves, homályos elképzelés: túlfüstölt, sötét színpad szomorú színészekkel, akik nagyon lassan beszélnek vagy nem beszélnek, keménykalapban vannak, és fehér az arcuk. Az előadás pedig unalmas és hosszú. Nem tudom, hogyan alakult ki, de ez hülyeség. Amit mi próbálunk, az attraktívabb és dinamikusabb. Inkább riasztó és humoros, mint szomorú és szorongató. A szorongásnak azokat a stádiumait próbáljuk felfedezni vagy megcsinálni, amik teátrálisan izgalmasak.

Fotók: Vígszínház/Csibi Szilvia