Kevés fényesebbb állócsillaga van a magyar irodalomnak, mint Ilia tanár úr.
Az állócsillagokról azt tudjuk, hogy nem mozdulnak el az égbolton, mindig ugyanott vannak, mindig számíthatunk a jelenlétükre, ha felnézünk a magasság felé. Tudjuk, hogy a helyükön vannak nappal is, ha vakítóan süt a nap, és akkor is, ha felhők vagy köd takarják előlünk az eget és rémisztően sötét az éjszaka. Tudjuk, hogy az univerzum stabil pontjai. Megbízhatók, következetesek.
Azt is tudjuk az állócsillagokról, hogy utat mutatnak a hajósnak, a felfedezőnek, a kereskedőnek, igaz, a kalóznak is. Ahol sötét van, ott van szükség a fényre.
Az állócsillagok inspirálnak, erkölcsi parancsokat hordoznak magukban és kimondatlan ítéleteket is. Mértékadók. Kimozdítják a közöny állapotából a lelkiismeretet.
Fényességük nélkül, állandóságuk nélkül aligha tájékozódhatnánk magabiztosan. Ez a fajta fényesség pedig tiszteletreméltó teljesítmény. Olyan, amely megáll az időben és időtállósága evidencia. Milyen jó, hogy a csillagok hosszú életűek! Vagy milyen nagy áldás ez nekünk, halandóknak!
Az állócsillagok önmagukban intézmények.
Itt kellene felsorolnom mindazt, amiért köszönettel tartozunk és köszönettel tartozom Ilia tanár úrnak, de lehetetlen vállalkozás lenne. Azt viszont meg kell köszönnöm, hogy a tanítványa lehettem, a tanítványa vagyok, és abban hitben, hogy az állócsillagok életében 90 év még fiatal kort jelent, kívánom, hogy sokáig maradjon még köztünk és vigyázzon ránk, ahogyan eddig.
Isten éltesse, Tanár úr!
