Fáradtság, életuntság, betegség, öregedés, halál – Bagi Iván e kötetének ezek a fő motívumai. Mintha előrehozott búcsúzkodásban lenne, de előtte még egyszer szeretne végigtekinteni a világon, amelyet már untig ismer, sőt végleg megunt, vagy legalábbis elvesztette az arra vonatkozó hitét, hogy még bármi újat tudna neki mutatni. Ám amit eddig megtudott, nagy eltökéltséggel próbálja átadni olvasóinak, és emiatt újra meg újra az az érzésünk támad, hogy valamiféle reményen túli remény felmutatása a szándéka. Hogy a maga sorsán túltekintve töpreng, láttat, jósol-prófétál: hangja a sokat csalódott, kiábrándult, fájdalmas élettapasztalatait maga mögött hagyni képtelen szenvedőé, aki azonban mindenkinek jót kíván, és békéért imádkozik. Olyasféle bizalommal, mintha végső soron mégis biztatni akarna.
*
B. Orbán Emese, a kötet szerkesztője először a szerző „angyalszindrómájára” kérdez rá, amely a többi emberért, jóllétükért, testi-lelki épségükért való aggódásban nyilvánul meg és a verseiben is. Mint megtudjuk, ez abból a gyermekkori élményből származó kényszer, amikor sportolás közben akaratlanul sérülést okozott. Ez ráébresztette: a legjobb szándékkal is árthat. Ezután parodistaként való népszerűsége és költői ismeretlensége, vagy legalábbis jóval szerényebb ismertsége ellentétét hozza szóba a szerkesztő, és számba veszi három, az utóbbi hat évben megjelent verseskötetét. Idéz továbbá az első kötet recenziójából, amely önmaga élveboncolásának nevezte a Bagi-féle lírát, és rákérdez: ösztönös-e ez a jellemző, vagy költői program. Őszinte, de szerep, szerepjáték, válaszol Iván Bernhardra és Déri Jánosra utalva, aki egyszer így jellemezte magát:
„Minden szerepem én vagyok, de szerepek nélkül nem létezem.”
B. Orbán ezután az élhetetlen, ellenséges város és az enyhet nyújtó természet ellentétét hozza szóba, amely azonban időnként szintén ellenséges, a lírai én pedig itt is, ott is űzött vad. Iván csakugyan élhetetlennek tartja a várost, amelyben szorong az ember, és irigylésre méltó szemléletűnek látja a svédeket, akiknél – mint egy sorozatban nemrég látta – senki sem csodálkozik, ha valaki egész verseskötetet szentel mondjuk egy fenyőerdőnek.
Mennyire gyötri meg az alkotói folyamat, és hogyan viszonyul a kritikákhoz, kérdezi Emese, és szavaiból kiderül, hogy kettejük együttműködése harmonikus, mivel ő ismeri a költőhöz a kulcsot. Nem szenved alkotás közben, és nincs baja a kritikákkal, a „céhes szájhúzogatás” sem zavarja; elfogadja, hogy ez egy szakma, és nem akar feltétlenül most sikeres lenni, mondja Iván. Az viszont újra meg újra meghatja, hogy a verseit ismeretlen emberek megveszik, és hatással van-lehet az életükre.
Magány, szeretet iránti vágy, pandémia, háború, az egyén és az emberiség reményeinek megfogyatkozása, emberszeretet, a megbocsátás igénye és mindannyiunk vétkeinek elítélése, kipellengérezése, de ima mindenkiért – sorolja Emese a kötet témáit. Iván a maga szempontjából nagyszerű időszakként emlékezik vissza a járvány karanténmagányára, a tiszta levegőre, a versírás akkori „örömfocijára”, az orosz-ukrán háborút viszont idegösszeomlásként élte meg.
Emese Babitsot – „csak én bírok versemnek hőse lenni” – idézve rákérdez, hogy Iván maga körül köröző költészetnek tartja-e a magáét. Kísértetnek látja magát, és bottal üti saját nyomát, válaszolja Iván kissé enigmatikusan. Valóban hajlamos a szubjektív idealizmusra, vallja be, sőt Sinkó Péter egyszer azzal ijesztgette, hogy az önzése miatt nem fogják érteni a verseit. Emese örömmel említi meg, hogy nemrég megint kapott tőle egy jó verset, pedig azt hitte, a legutóbbi kötetével már mindent kiírt magából. Iván válaszként Woody Allennek ahhoz a hőséhez hasonlítja magát, aki alkotói válságban szenved, de mindig azt állítja magáról, hogy az apjáról írandó könyvén dolgozik.
Elképzelhetőnek tartja-e, hogy előadóestet állít össze a verseiből? – kérdezi Emese az alkalom zárásaként. Iván pedig elmondja: olyan pódiumműsorra szívesen vállalkozna, amelyen énekelne, felolvasna a verseiből és történeteket mesélne. De csak akkor, ha el lehetne kerülni, hogy a közönség humort és paródiát várjon tőle.
*
Bagi Iván világa megrázóan fájdalmas, és nem sok okot lát a reményre. A múltbeli erőhöz, életbőséghez, szépséghez és egészséghez, a világ felfalásának egykori, pogány mámorához képest mindent értékcsökkentnek lát, és melankóliáját, félelmeit, borongós kiábrándultságát osztja meg az olvasóval – de akkora meggyőző erővel, hogy előbb-utóbb gyanakodni kezdünk, nem csak játszik-e velünk. Mi lehet az oka, hogy „mindenen túl” ennyi energiát szán a meggyőzésünkre; annak levezetésére, hogy csakugyan minden hiába? – töprengünk el. Időről időre a gyógyító szerepében mutatja be magát, egyfajta általa uralt sámáni erőre, hatalomra utal, és a felelősségéről, másokért tett erőfeszítéseiről beszél. Olyan tapasztalatokról, amelyek igazolták, hogy a mágiája hatékony. Mi pedig egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy észrevétlenül a drukkerei lettünk. Hogy azt kívánjuk, igenis legyen képes megváltoztatni a múltat.
Nyitókép: B. Orbán Emese és Bagi Iván A tárgyak talentuma című kötet bemutatóján. Fotó: Magyar Napló
