Borzalmas kínokat éltünk át Dante poklában

Egy filmfesztivál sem csupán játék és mese: van, hogy látványosan pofára esünk, néha megfázunk a légkonditól, rommá ázunk, és halálra csípnek a szúnyogok, olykor pedig végig kell nézni egy gigantikus mozivásznon, fekete-fehérben, bő 1800 ember társaságában, ahogy az olasz gengsztert ordas akcentussal alakító Jason Momoa foggal tépi le egyenként a kikötözött Oscar Isaac körmeit. No de ne szaladjunk ennyire előre!

Julian Schnabel festő-szobrász-rendező polihisztort nem lehet azzal vádolni, hogy híján lenne ötletekből vagy éppen művészi inspirációkból. Lelkesedése korábban olyan filmekben öltött testet, mint A graffiti királya (1996), amely Jean Michel Basquiatról szólt, a Mielőtt leszáll az éj (2000), amely Reinaldo Arenas kubai költőről és regényíróról, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában (2018) vagy a Szkafander és pillangó (2007), amely pedig Jean-Dominique Bauby íróról mesélt, de forgatott Lou Reed Berlinjéről is (2007). 

A filmben két szál fut párhuzamosan, 700 év különbséggel, és mindkettő ugyanazon 14. századi remekműhöz kapcsolódik: Dante Alighieri olasz költő Isteni színjátékának eredeti kéziratához, amelyet saját kezűleg írt. Évszázadokkal később, 2002-ben, a maffia nagyon szeretné megkaparintani ezt a kéziratot – már ha egyáltalán létezik.

Az áléletrajzi fantázia párhuzamosan követi Dantét és a néhai amerikai írót, Nick Toschest, ahogy a filmes pokol egyre mélyebb és mélyebb bugyraiba küzdi bele magát. A reneszánsz Olaszországból a modern New Jersey-be: Schnabel és Louise Kugelberg társíró Tosches – akit leginkább Jerry Lee Lewis és Dean Martin életrajzairól ismerhet az olvasóközönség – 2002-es regényét adaptálták, amelyben az író egy bonyolult, autofikciós fantáziát sző. Mindkét férfit Oscar Isaac alakítja, a narratíva pedig a két idősík között ugrál.

Tosches egy kemény fickó, valahol félúton Hunter S. Thompson és Jack Kerouac között. Először tinédzserként látjuk, amikor nagybátyjától (Al Pacino) kap életre szóló leckét, miután megkésel egy másik fiút. Dante életművének szerelmese, amelyről egy kocsmai jelenetben lelkesen beszél, Toschest egy maffiafőnök (John Malkovich) bízza meg, hogy mocskos szájú bérgyilkosával, Louie-val beerősítve (a szinte felismerhetetlen Gerard Butler) Szicíliába utazzon, és megkeresse, majd hitelesítse az Isteni színjáték elveszett kéziratát. Butler rém szórakoztató a visszataszító pszichopata szerepében, Schnabel pedig gegként rábízta a történelmi jelenetekben, hogy ő alakítsa Bonifác pápát is. 

A történet hamar bizarr időutazássá válik, spirituális értelemben is: Giuliettába (Gal Gadot) hősünk a jelenben is beleszeret, pedig évszázadokkal ezelőtt el is vette, a történet pedig lehetőséget ad arra, hogy ebben a kapcsolatban a modern Dante elnyerje a megváltást. Isaac mindkét szerepben hiteles, Butlerről pedig elhisszük, hogy habozás nélkül kiiktat bárkit, aki a küldetés útjában áll. Malkovich (mint mindig) remekel a műkedvelő maffiavezérként, ám a reneszánsz szál történelmi jelenetei kimértek és teátrálisak, különösen a korabeli párbeszédek magasztos, archaikus hangvételét tekintve – a szörnyen rossz Gal Gadot szájából pedig különösen groteszken hatnak a sorok.

A szereplők között van még Jason Momoa és Martin Scorsese is, csak hogy képet kapjunk Schnabel randomságáról, már ami a színészválasztást illeti. Momoa Rosariót alakítja, egy cowboykalapos kemény legényt, aki akkor kerül a képbe, amikor Nicket Susanna Pulice könyvtároshoz (Sabrina Impacciatore A Fehér Lótuszból) vezeti a nyomozása, akinek Dante munkássága iránti megszállottsága már-már vallásos élménnyé válik. Momoa igazán rokonszenves fickó, aki azonban egy komolynak szánt szerepben karikatúraszerű, és a tőle megszokott, nagy, szőrös vademberfigurát hozza egy pokolbéli, Gucci-házból szalasztott hamis akcentussal súlyosbítva.

A hosszú, ősz szakállú, Da Vinci-külsejű Scorsese Isaiah szerepét játssza, Dante 14. századi bölcsét – nem mellesleg ő az egyik a film 38 (!) executive producere közül. Röviden feltűnik még az olasz legenda, örök Árpád vezérünk, Franco Nero is, akárcsak a már említett Al Pacino, aki egészen új perspektívába helyezi a bűn természetét a fiatal Nick számára.

A filmfesztiválok (és úgy általában a mozi) egyik legjobb élménye, amikor azt érezzük: a sötét teremben mindenki ugyanarra gondol. Ilyen volt Velencében, amikor a Frankenstein elején közel kétezer cinefil szakmabeli egyszerre fújolta ki a Netflix-logót, vagy amikor a Putyin-fim (A Kreml varázslója, amelyben Jude Law alakítja az orosz elnököt) előtt felvillant a Disney+, és az egész nézőtér röhögésben tört ki. Hasonló tapasztalat volt az In the Hand of Dantét nézni: figyelni, ki mikor adja fel és sétál ki. Aki kitartott, az pedig összenézős horkantásokkal nyugtázhatta, hogy a nagyon drámainak szánt végső leszámolás a rendező erőfeszítései dacára kifejezetten komikusra sikeredett.

Amire nem lehet panasz, az a látvány: Paki Meduri set designja és Mariano Tufano jelmezei a minimalista eszközök dacára is remekül néznek ki, Roman Vaszjanov operatőr pedig mesterien cikázik az élénk múlt és a tompa, alkoholgőzös fekete-fehér jelen között. Julian Schnabel forgatókönyve viszont kiszámíthatatlan és egyenetlen, jóval többet próbál markolni, mint amennyit elbír: ide-oda sodor, és néha jól megrángat minket. Félő, hogy a nagy nevek dacára – és forgalmazó híján – az In the Hand of Dante arccal fog beleállni a kereskedelmi Purgatóriumba. Bár, mint tudjuk, a Megalopolisznak is lett végül disztribútora!