Pedig Bérczes László, mert ő a szerző, nyugodtan elhiheti, mi több, hiúságát és hiányérzetét is felajzhatja – ezt a Kötőszavakból kölcsönöztem – annyira az érdeklődés, hogy ki merje mondani, van ő is annyira érdekes, mint akár az alkalom moderátora, Háy János, vagy A mezsgyén interjúalanyai, netán a korábbi beszélgetőkönyvek főhősei, Mucsi Zoltán, Szarvas József, Törőcsik Mari, Cseh Tamás, Kovács Lajos, Paál István vagy Tompa Miklós. (Jó, engedjük meg, ők címként a mainstreamben tényleg húzóbbak.)
Ezt nem tervezte, nem akart több beszélgetőkönyvet, pedig a kiadó igazgatója kapacitálta volna. Olyat akart, aminek ő a főszereplője, de nem feltétlenül produktumot. Csak elkezdett írni valamit az írás öröméért, és a szöveg elkezdte folytatni magát, bevállalva a csalinkázást, az indázást, a történetben a jelen és a bármely múlt közti ide-oda ugrálást, a vállalt kitérőket, majd a visszakeveredést a főszálra, azaz azt a fajta történetmesélést, amelynek kulcskérdése – Hrabal, Törőcsik Mari és Tompa Miklós után szabadon – a „most én ezt mért kezdtem el”?, magyarázta az alkotás folyamatát.
„Megtudtam, milyen lehet írni, világot teremteni, abba beköltözni” – foglalta össze azt, ami visszavitte tiszanánai gyerekkora két meghatározó élményéhez, az egyedül játszott és magának közvetített gombfocimeccsekhez, és a diófán olvasott könyvekhez. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor az időből kiszakadva tudott létezni, az írás pedig ezt idézte vissza.
Háy kíváncsi volt az ezenközbeni énfeltárásra. Jött menetrend szerint megint szabadkozás és hivatkozás saját Bérczes-féle szimpatikus toporgására, aki csak kibökte, hogy a Kötőszavak azért készült, hogy végre lássák, ő kicsoda. Beszélt a belső ambíciókról, a kívülálló pozíció kapcsán a megfigyelésben lelt örömről és a részvétel iránti vágyról mint motivációs tényezőkről, a mintakövetésről, az elviselhetetlen megfelelési kényszeréről, a folyamatos önkontrollról, azt illető kételyeiről, hogy nem az történt-e, hogy folyamatosan valaki mögé bújva haladt – lásd híres íróval moderáltatni a könyvbemutatót –, de Háy megnyugtatta, szerinte nem más nyomában, hanem a nyomot igazgatva haladt, interjúalanyai esetében pedig csak látszólag azok, valójában mindig a saját irányát követte.
Pillanatragasztó lett volna az eredeti cím, de azt már más elsütötte, így lett a Kötőszavak. Ez nem az ítélkezés könyve, hanem a kötőszóként funkcionáló személy keresése, tette hozzá újabb indokként Bérczes, citálva a definíciót is az önálló jelentés nélküli, kizárólag logikai és grammatikai viszonyokban működő kötőszókról – és magáról.
Szó esett az elitről, ahova Bérczes szeretett volna bekerülni, és amiről ma már nem tudja megmondani, létezik-e, mert más mentén szakadt szét az ország. Háy amiatt, hogy beszélgetőtársa többször próbálkozott közvetítő szereppel, megkérdezte, látható-e még, miben és kik között lehet közvetíteni. Bérczes egyértelműen fogalmazott: élet-, emberismeret-hiányból fakadóan lehet, hogy akkor is közvetített, amikor azt már nem lehetett, ma pedig ezt kudarcra ítélt feladatnak élné meg.
A Kötőszavakban Bérczes hol krónikásként emlékezik másokra, hol pedig főszereplőként idézi fel a vele történteket.
Az emlékezés gesztusában egyszerre van benne a valóság és a fikció, hiszen az emlékező a saját megéléseit rögzíti, ez adja a személyességet. Hogy kire, mire emlékszünk, teljesen szubjektív. Bérczes nem listázta, kinek kell bekerülni, és az őszinteséget sem kezdte méricskélni. Miután pedig elolvasta, már néhány hónappal eltávolodva a kézirat áprilisi leadásától, egyáltalán nem érezte, hogy megsérültek az emlékei, vagy átformálta a múltját, amit Háy veszélynek vélt.
Összegzés ez a könyv – egyébként nemcsak Bérczes életének névmutató nélküli leltára, de az elmúlt negyven év magyar színházi folyamatainak is kor- és kórtörténete –, Háy János pedig arra volt kíváncsi, hogy ebből a perspektívából mi a múlt és jövő viszonya. Kiadja a matek, hogy előre nézni nincs mit – így Bérczes, míg a meleg sárgás-barnás tónusú, derűs mosolyú borítóképbe Háy még legalább tíz Ördögkatlant látott bele, és szerintem neki lesz igaza.
Fotók: Éder Vera
