Óriási előnyökkel indul az életben az a gyerek, akinek kicsiként történeteket mesélnek, és aki később rákap az olvasás ízére. Éppen ezért szokták is mondani néhányan: mindegy, hogy mit, csak olvasson, az ízlés később úgyis alakítható. Hogyan látja ezt egy gyermek- és ifjúsági író? Valóban mindegy, hogy mit olvas a gyerek?
Bizonyos szempontból igen. Az a legfontosabb, hogy megtanuljon és megszeressen olvasni. Sok gyerek azért nem olvas, mert ez a tevékenység számára nehéz, fárasztó. Az olvasás folyamatának automatikussá, magától értetődővé kell válnia, és ehhez sokat kell gyakorolni. Ilyen szempontból mindegy, hogy mit olvas a gyerek, az a fő, hogy örömmel, önként, kitartóan tegye, mert ebből alakul ki az a biztos alap, ami szükséges a rendszeres olvasáshoz. Sokszor az is elveszi a gyerekek kedvét, hogy számukra unalmas, érdektelen, nehéz szövegekkel találkoznak a tankönyvekben, de akár „kötelező” olvasmányként is. Ha ő maga is részt vehet az olvasandó szöveg kiválasztásában, nagyobb eséllyel fogja elolvasni és élvezetesnek tartani.
Ön gyerekként többek között a Dumas-könyveket és Mándy Iván Robin Hoodját olvasta. Hogyan formálták ezek a könyvek a személyiségét, milyen alapot adtak az élethez? A kalandvágyás vette rá, hogy ezeket a könyveket olvassa, vagy éppen fordítva, a könyvek gerjesztették fel önben a kalandvágyat?
Gyerekként rengeteget olvastam, gyakorlatilag bármit, ami a kezembe került. Szerencsére nagyon sok jó könyvünk volt otthon, kedvemre válogathattam mesegyűjteményekből, a Pöttyös-, Csíkos-, Delfin-, Piknik-sorozatok köteteiből. Hamar rájöttem, hogy mindennél jobban izgatnak azok a kalandok, ahol a főhősök nemcsak harcolnak, kincset keresnek stb., hanem mindezt egy jó ügy szolgálatában teszik. Azt is felismertem, hogy a világban ritkán zajlanak jó mederben az események, legtöbbször muszáj valakinek kiállnia az igazságért, a becsületért, a gyengék védelmében, vagyis a kizökkent világot időnként helyére kell illeszteni.
Ezek a világjavító hősök az olvasmányaimban többnyire vagány, bátor, belevaló, győzhetetlen alakok voltak, és mivel lélekben velük azonosultam, már kisiskolásként is sokszor ábrándoztam arról, hogy egyszer majd jótevő kalandor legyek.
Nem véletlenül időzöm ilyen sokat ezeknél a kérdéseknél; arra próbálok rájönni, hogy egy kislány, aki arra vágyik, hogy ornitológus, síoktató vagy kaszkadőr legyen, majd jóval később jön egy váratlan fordulat, terhes lesz, és tudja, hogy itt bizony egy időre félre kell tenni a kalandozásokat, hogyan találja meg mégis a vágyott életformát a meséken keresztül? Úgy gondolom, hogy ehhez mindenféleképpen kellett az az irodalmi alap, amit gyermekkorában kapott. Kielégítette akkor az írás, a történetalkotás a kalandok utáni vágyat?
Én már kiskoromban is mindig tovább írtam a történeteket. Az esti meséket vagy később saját esti olvasmányaimat tovább gondoltam, elalvás előtt szövögettem a szereplők újabb kalandjait. Vagyis már gyerekként állandóan meséltem, meséket találtam ki, és ehhez elengedhetetlenek voltak a saját olvasmányélményeim. Más kérdés, hogy amikor egyetemistaként anya lettem, és amúgy is kénytelen voltam a kislányomnak mesélni, be kellett látnom, hogy világraszóló terveim és kalandjaim jó időre háttérbe szorulnak. Így a mesemondásba és később az írásba minden kreativitásomat beleadtam, ezért tudott kiteljesedni egy számomra boldogító tevékenységgé, ami anyai kötelességből előbb hobbivá, végül hivatássá vált.
Merre lesznek a legújabb kalandok, utazások?
Ha a fejemben zajló kalandokat kérdezi, hamarosan megjelenik egy új regényem, a Liana, ami egy valós eseményen alapuló történet irodalmi feldolgozása.
Másfél éve lezuhant egy kisrepülőgép Kolumbiában, az őserdő közepén, de a tragédiát túlélte négy indián gyerek. Az ő negyvennapos dzsungelbeli bolyongásukról, valamint keresésük és megtalálásuk igaz történetéből írtam könyvet.
A saját élményeimet is beleszőttem, mivel néhány éve én magam is jártam Kolumbia őserdőiben. De készül a Lengemesék hetedik része, amelyben Füttyös Vilkó hazatér Afrikából az édesapjával. És szeretnék jövőre új Ruminit is írni, ehhez is gyűlnek már az ötleteim.
Ha a nagyvilágban tett kalandozásokra gondol, szeretnék eljutni Észak-Amerika nagy nemzeti parkjaiba, Bolíviába ötezer méteres magasság fölé, túrázni Patagóniában, Grúziában, szeretném látni az északi fényt, lovagolnék Mongóliában, és jó lenne megtanulni búvárkodni. De ez csak része a terveimnek és vágyaimnak – fejben folyamatosan úton vagyok.
Sokszor elmondta már interjúkban, hogy a kislánya, Lilu hatására indult be a „történetmesélő gépezet”, én mégis érzek ebben valami szükségszerűséget. Azt szokták mondani – és ez általában így is van –, hogy a gyerekkönyvíró elsősorban a saját gyerekének mesél, ön is ezt vallja. De szerintem a meséinek a hitelessége, amiért gyerek és felnőtt egyaránt ennyire szereti a könyveit, annak is köszönhető, hogy egyben önmagának is mesél. Szokta-e az életművét, az alkotásait ilyen módon újra értelmezni?
Az biztos, hogy a meséimet mindig átélem, nagyon fontos számomra, hogy én magam is élvezzem, amit kitalálok. Bár kezdetben a gyerekeimnek meséltem, ők ma már maximum az ifjúsági regényeimet olvassák el. De élénken emlékszem arra, mit szerettek kicsiként, mint ahogy azt sem felejtettem el, hogy nekem gyerekként milyen könyvek tetszettek. Sőt, négygyerekes anyaként azt is tudom, mennyire fontos, hogy a szülő is élvezze a meseolvasást.
Mi a szakmai elvárás a gyerekíróktól? Milyen egy igazán jó mese? A szakma és a gyerekek elképzelése erről mennyire cseng össze?
Író-olvasó találkozókon gyakran felteszem a kérdést a gyerekeknek: szerintük milyen a jó mese, a jó könyv. Kisiskolások rendszerint a következőket szokták felsorolni a saját szavaikkal: izgalmas, fordulatos, humoros, kiszámíthatatlan, meglepő, a számukra fontos kapcsolatokról, érzelmekről, konfliktusokról szól (például család, barátság, iskola, kapcsolatok, félelem, bátorság, árulás, hűség stb.).
Ehhez én hozzátenném, hogy a jó mese igaz. Olyan értelemben legalábbis, hogy valódi érzések, értékek, emberileg hiteles cselekedetek jelennek meg bennük.
Mert történhetnek fantasztikus csodák, varázslatok, felbukkanhatnak sosem volt lények, de a próbatételeknek valódi tétjük van, a gyávaság, hazugság, csalás a mesékben is bűn, a szeretet ereje pedig hegyeket képes megmozgatni. A jó mesékben magunkra és az életünkre ismerhetünk, vagy éppen más világokat és életeket ismerhetünk meg általuk. Mindezek mellett alapvető szakmai elvárás az igényes nyelvi megformálás, a jó szerkezet, az átgondolt dramaturgia, a megnyugtató, hiteles befejezés.
Gyakran hallom szülőktől, tanároktól, hogy a digitális világ mennyire ellehetetleníti, de legalábbis jócskán megnehezíti a gyerekek olvasóvá nevelését. Én azt látom, hogy egyrészt ez egy sokkal összetettebb kérdés, másrészt mintha egyben egy kicsit kifogás is lenne. A mai gyerekek nem zárkóznak el a könyvektől, az olvasástól, csak talán másképp kell közelíteni feléjük. Ön hogyan látja, tapasztalja ezt?
Az biztos, hogy a digitális világ hatalmas konkurenciát jelent. Szórakoztató, színes, „könnyű” elfoglaltság, ráadásul a telefonok révén mindig kéznél van. Sok gyereknek a színes képernyő után unalmasak a fehér könyvlapok, sokuknak maga az olvasás is nehéz, tehát fárasztó tevékenység, és történet legyen a talpán, ami képes felvenni a versenyt a digitális tartalmakkal. Ugyanakkor a gyerekeknek nagy szükségük van a jó mesékre, történetekre, lehet nekik kedvet csinálni, fel lehet kelteni az érdeklődésüket, még ha ez sokszor komoly kihívást is jelent. Ezért is fontos, hogy az olvasás ne kényszert és unalmat jelentsen, hanem szórakoztasson és örömforrássá váljon.
Az elmúlt néhány hónapban számos magyarországi településre látogattunk el a kollégáimmal, ahol rendhagyó irodalomórákat tartottunk kisebb és nagyobb gyerekeknek. Emlékszem, amikor az egyik csoportban megkérdeztük a diákoktól, hogy melyik a kedvenc könyvük, meséjük, szinte mindenki a Ruminit említette. Az első Rumini 2006-ban jelent meg, és még ma is a legnépszerűbbnek mondható a gyerekek körében. Mi az, ami időtlenné teszi ezt a könyvet, könyvsorozatot?
Azt hiszem, ennek egyik oka, hogy Ruminivel (vagy valamelyik barátjával) nagyon jól tudnak azonosulni a gyerekek. A lustálkodni, szórakozni és nassolni szerető hős valódi gyerek, aki gyakran csibészkedik, imádja a kalandokat, de amikor szükség van rá, helyén van az esze, a szíve. Megbízható barát, akire mindig lehet számítani. A Rumini-történetekben minden veszély és gonosz szereplő ténykedése ellenére egy megnyugtató, igazságosságon és szereteten alapuló világkép rajzolódik ki. Működik benne a barátság, az összetartás, a közösség megtartóereje, és a rosszak a végén elnyerik méltó büntetésüket. Ehhez járulnak a rejtélyek és a kalandok, amelyeket igyekszem minél pörgősebbé, fordulatosabbá, meglepőbbé tenni. Fontos tényező a humor is. Az olvasók – minden életkorban – szeretnek nevetni, nagyon értékelik, ha egy történet minden egyéb tulajdonsága mellett vicces is.
Az évek alatt sorra jelentek meg az újabbnál újabb Rumini-részek. Sokat változott, fejlődött Rumini és az ő univerzuma az évek során, vagy pont ebben az állandóságban, megszokottságban rejlik a sikeressége?
Rumini nő és fejlődik. Minden kaland formálja egy kicsit, mélyülnek, alakulnak a barátságai, ő maga is képes fontos felismerésekre jutni. Megtanult felelősséget vállalni, felvállalni a saját véleményét, kiállni másokért. Ráadásul már kamaszodik is, az utolsó részekben szerelmes is.
Az ovisoktól elkezdve a kamaszokig – de már a felnőttekig is – minden korosztályt meg tud szólítani a műveivel. Melyik korosztálynak a legnagyobb kihívás írni, és miben rejlenek ezek a nehézségek?
Minden korosztálynak másképpen kell írni, mások a nehézségek és lehetőségek. Számomra most a kisebbeknek nehezebb írni, mert folyamatosan nagy kamaszok, kis felnőttek vesznek körül. A nekik szóló könyvek írása nagyon izgalmas feladat, ami sokszor rengeteg utánajárást, kutatómunkát, átgondolást igényel, és szakmailag számomra a legnagyobb kihívás. De ez kimondottan jó, gyerekkorom óta szeretem a kihívásokat.
Azt szokták mondani, hogy attól kezdve, hogy az író papírra veti a történeteit, karaktereit, egyben el is engedi őket, átadja azokat az olvasóknak. Az ön esetében ez kissé másképp működik, hiszen igyekszik minden mellékprojektben – legyen az társasjáték vagy bármiféle adaptáció – részt venni, ami a könyveivel kapcsolatos. Meddig terjedhet el az író figyelme, mikortól csúszik ki a kezéből az irányítás?
A művek tényleg önálló életre kelnek, és ez így van rendjén. Az én kiterjesztett figyelmem annak szól, hogy a különböző feldolgozások összhangban legyenek az eredeti művel, ne sérüljön az általam kitalált világ, ne kerüljön a nevem átgondolatlan, igénytelen, rosszul kitalált termékekre. Amúgy igyekszem az alkotótársaknak, tervezőknek szabadságot adni, és csak ötletekkel, véleményekkel segíteni a munkát. Természetesen előfordul, hogy én is kiveszem a részem a tervezésből, máskor csak a jogot tartom fenn magamnak, hogy a végén elfogadjam a készülő tervet.
Nehezen tudja elengedni a meséit? Mi az, amiben nem tud kompromisszumot kötni?
Az igénytelen megoldásokat, az összecsapott, rosszul kivitelezett munkát nem bírom. Olyan nincs, hogy „á, mindegy, jó lesz az úgy is”.
A majdnem jó számomra nem elég jó, ebben igyekszem maximalista lenni. De ha előkerül egy izgalmas, új megoldás, egy számomra is meglepő adaptáció, attól nem zárkózom el, minden új megközelítésre nyitott vagyok, nem ragaszkodom a saját ötleteimhez.
A gyerekei hogyan élik meg, hogy a kezdetben nekik íródott mesék ennyire fontossá váltak más gyerekeknek, családoknak is?
Eleinte furcsa volt nekik, az is előfordult, hogy nem értették, mi történik. De mára természetessé vált számukra mindez, nem foglalkoznak vele. Ők éppen olyan anyaként gondolnak rám, mint minden gyerek a saját anyukájára, aki néha idegesítő, néha reménytelenül boomer, de mégis a legfőbb viszonyítási pont.
Milyen mesebeli univerzumok, karakterek váratnak még magukra? A Ruminit tekinti a fő művének, vagy tervez egy ennél is kiterjedtem és sokrétűbb világot teremteni?
Vannak új terveim, körvonalazódnak új történetek, világok, karakterek. De azt nem én döntöm el, hogy mi lesz sikeres, miből válik kiterjedt világ. A Rumini sikere részben annak köszönhető, hogy nagyon jól érzem magam ebben a világban, szinte képtelen vagyok elszakadni tőle. De bármit írok, mindig az motivál, hogy a fejemben levő történetet a lehető legjobban, legszórakoztatóbban írjam meg. Hiszem, hogy amit az ember kellő odaadással csinál, az a végén mindig meghozza a sikert.
A szakma számos díjjal méltatta már az eddigi munkásságát, nem beszélve a gyerekekről, a családokról, akik rengetegszer, rengetegféleképpen kimutatták már a hálájukat, szeretetüket. Most Prima Primissima díjra is jelölték. Mit jelent ez önnek?
Bevallom, mindig nagyra értékelem a visszajelzéseket. Az építő jellegű kritikát is örömmel fogadom, az elismerések, díjak pedig boldogsággal és büszkeséggel töltenek el. A Prima Primissima díjat mindig is az egyik legjobb, legkomolyabb díjnak tartottam, mert nagy presztízsű, elfogulatlan, független, és többnyire általam nagyra becsült embereknek szokták odaítélni. Megtisztelő és felemelő érzés Prima díjasnak és Primissima-jelöltnek lenni.
Elképesztő sikert ért el a szakmában, a Rumini regénysorozat, a Maszat-mesék, a Cipelő cicák, a Lengemesék mind-mind ikonikussá lettek. Ennyi és ilyen mértékű siker után volt-e önben valaha félelem, hogy eljön az a pont, amikor már nem születnek olyan meseuniverzumok és időtálló karakterek, mint az eddigiekben?
Nagyon szeretek írni, imádom a szakmámat, a szerencse kegyeltjének tartom magam, hogy a számomra legtöbb örömet adó tevékenységgel kereshetem a kenyerem. Bízom benne, hogy amíg képes vagyok jó könyveket írni, kitartanak az ötleteim is.
Azt is remélem, hogy ha kifogy belőlem az erő, akkor időben felismerem ezt, és nem fogom tovább erőltetni az írást. Akkor majd foglalkozom a jövendő unokáimmal, elkezdek kertészkedni, és szépen elrendezgetem azt a rengeteg gyerekrajzot és kis emléket, amit az elmúlt évtizedekben a gyerekektől kaptam.
