Irodalom

A könyvek, amik vagyok: Grecsó Zoltán

Nagy Daniella 2025. december 15.

Mely könyvek formálnak minket azzá, akik vagyunk? Sorozatunkban ismert arcok vallanak személyiségformáló olvasmányaikról – ezért a cím: A könyvek, amik vagyok. Grecsó Zoltán táncművész, táncpedagógus, koreográfus kronológiai sorrendben haladva osztotta meg velünk, mely könyvek voltak és vannak rá nagy, jellemformáló hatással – sőt, azt is elmondta, mely könyv fog rá a jövőben így hatni.

Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

„Gimnáziumban általában szépirodalmat olvastam, a szépirodalom inspirált és határozta meg az életem. Tizenhat évesen Hermann Hesse Narziss és Goldmund című regénye volt számomra a legmeghatározóbb. Nehezen mesélek róla húsz év távlatából, de a könyv nagyszerűségét mutatja, hogy ennyi idő után is elevenen él bennem.

Két nagyon különböző karakter jelenik meg ebben a könyvben és köt barátságot: Narziss és Goldmund. Az ő különböző jellemük és gondolkodásmódjuk megismerése, és annak felismerése, hogy ők a különbözőségük ellenére képesek egymást elfogadni, nagyon sokat segített az én jellemfejlődésemben. Azt a gondolatot is elültette bennem, hogy ez a két alkat – a racionális, fegyelmezett és a szabad, érzéki, világot járó – akár bennem is egyszerre jelen lehet.

Korábban azt gondoltam, hogy extrovertált vagyok, ez a képlet, pont. Hesse könyvének hatására kezdett kikelni bennem az önismeret csírája, hogy a dolgok talán nem ilyen egyszerűek.

Segített megérteni, hogy a tulajdonságaink és a működési mechanizmusaink nem vegytiszták, észrevenni például azt, hogy én milyen téren vagyok extrovertált és milyen téren introvertált, mikor vagyok racionális, és mikor elvontabb, absztraktabb gondolkodású.

Megéreztem, hogy az életem minden egyes területén tovább kell fejtenem ezt a kettősséget, és megérteni, hogyan él bennem együtt ez a két pólus.”

Gabriel García Márquez: Száz év magány

„Az olvasása közben nem tudtam – és az azt követő tizenöt évben sem sejtettem –, hogy ez a könyv elülteti a spirituális gondolkodásmódom magvait: annak az érzetét, hogy van valami azon túl, amit a fizikai szemeinkkel látunk. Ezt az érzetet már-már egy fizikai, gyomorban megjelenő érzés kíséri. Érdekes élmény felismerni és megtapasztalni, hogy milyen erősen futnak bennünk a kódok, programok és hitrendszerek, és hogy miként örököljük és visszük tovább a családi mintákat – esetemben: az édesapám kritikus gondolkodását. Ugyanazok a gondolatok ugyanolyan érzéseket, majd ugyanolyan cselekedeteket és sorsokat eredményeznek. Úgy érzem, az ilyen örökölt minták előtti tiszteletteljes leborulás az egyetlen lehetőségünk a továbblépésre.

Meglep, hogy tizennyolc évesen ez volt a kedvenc könyvem, hiszen akkoriban még értelmileg és érzelmileg is nagyon éretlen voltam. Amikor manapság pedagógusként valamilyen érzelmi és értelmi érettséget várok az új generációtól, visszagondolok a saját kis fejemre, és eszembe jut: volt idő, amikor egy történelemóra megértése nehézséget okozott – és ehhez képest Száz év magányt olvastam. Tudott valamit Márquez, ami nagyon jólesett, és ami elmélyülést és tudattágítást eredményezett.

Olyan zsigeri, testi érzeteket tapasztaltam a könyv olvasása közben, amiket aztán sokkal később spirituális élmények kapcsán tapasztaltam meg újra.

Az egyetem alatt újraolvastam az összes kötelező olvasmányt, de akkor már nem nyújtottak olyan élményt, mint gimnáziumban. Tizenöt évvel később értettem meg, hogy ennek a könyvnek az olvasása közben ébredt fel bennem először a vágy, hogy megismerjem a valóság és az azon túli világ elegyét, azt a finom réteget, amit a mágikus realizmus megmutat és érezni enged. Engem akkor valójában nem az irodalmi műfaj érdekelt, hanem maga a mágia, az a többletjelenség, amit a regények mögött lehet megérezni. Úgy érzem, ez a könyv a táncomra is nagy hatással volt. Számos kérdést ébresztett bennem, amelyekre végül nagyon egyszerű, letisztult válaszok érkeztek.”

Edith Eva Eger: A döntés

„Ez a mű szerintem általánosan sokak kedvence, hiszen „nagyot üt” azáltal, hogy az önismerettel keveredik benne a szépirodalom. Nekem is ez az egyik legjelentősebb felnőttkori olvasmányom, pár nap alatt kiolvastam. Szeretem, ha egy történet egy kicsit az én történetem is, tudok vele azonosulni. A különböző nehézségekkel tűzdelt – már-már népmesébe illő – sorssal tudok azonosulni, mert magaménak érzem. Nem titok, hogy a Grecsó családban nem volt könnyű gyerekként létezni. Az édesapánk alkoholista volt, ennek az árnyékában sok szükségletem merült feledésbe.

A könyvben leírt koncentrációs táboros részt konkrétan ledaráltam, egy nap alatt elolvastam. A „tábor” számomra is a saját gyerekkorom szimbóluma lett: egy mélypont, ahonnan valahogy tovább kell menni.

És a könyv is éppen ettől olyan fontos: nem ér véget ott, hogy hazajön. A legizgalmasabb része az utána következő világ, az, hogy hogyan lehet a trauma után élni, kapcsolódni, építkezni.

Nem akarok spoilerezni, ezért így fogalmazok: nagyon sokáig azt gondoltam – és ennek a gondolatnak a börtönében éltem –, hogy már nem kéne rosszul éreznem magam, mert megteremtettem magamnak egy olyan életet, amiben egzisztenciálisan stabil vagyok, van szerető párom stb., de ez nem ilyen egyszerű. Az élet nem úgy működik, hogy egy megrázó időszak után jön az „és boldogan éltek-haltak” megkönnyebbülése.

Egy ponton be kellett látnom, hogy bár keményen dolgoztam azért, hogy elérjek bizonyos célokat, nem vagyok jól, és Evához hasonlóan szembesülnöm kellett a démonjaimmal, és meg kellett küzdenem velük például azáltal, hogy felteszem a kérdést: mégis miért, mi okból vannak jelen bennem? Démonnak nevezem akár a nyughatatlanságot, akár a szeretet és figyelem iránti sóvárgó vágyat is. Nagy munka szükséges ahhoz, hogy olyan életet teremtsünk, amely nemcsak kívülről hasonlít arra, amire vágytunk, hanem abban élve jól is érezzük magunkat.”

Jon Kabat-Zinn: Bárhová mész, ott vagy – Éberségmeditáció a mindennapi életben

„Az elmúlt négy évben minden túlzás nélkül nagyjából százötven önismereti könyvet olvastam. Ezek közül hármat említek, amikről elmondható, hogy ezek életem legfontosabb könyvei – pusztán a kronológiai sorrend miatt vannak negyedik helyen. Elsőként Jon Kabat-Zinn Bárhová mész, ott vagy – Éberségmeditáció a mindennapi életben című könyvét említem, ami amellett, hogy gyönyörűen költői és irodalmi, elképesztően letisztult, sallangmentes, világos írás – egyetlen felesleges mondat sincs benne.

Nekem már önmagában az hatalmas élmény volt, hogy a könyvet olvasva megérthettem az író világlátását, azon belül az elfogadásra, együttérzésre és megértésre bátorító hozzáállását.

Tizenötször olvastam, mert csak bele-beleolvasgatni is nagyon szeretek.

A második könyv – amit háromszor olvastam – Marshall B. Rosenberg A szavak ablakok vagy falak – Erőszakmentes kommunikáció, a harmadik pedig – amit négyszer olvastam – Bessel van der Kolk A test mindent számontart című könyve. Ezek aktívan részt vesznek az életemben, minden téren. Rávilágítottak a Willany Leó Improvizációs Táncszínházban való pozíciómra és helyemre.

A tartalmuk megértése segített olyan mozgásfoglalkozásokat, olyan táncos beavató foglalkozásokat létrehozni, amik akár életre szóló élményként, valódi üzemanyagként szolgálhatnak a résztvevők számára. Ezeken a foglalkozásokon kiderül számunkra, hogyan tudunk együtt érezni, együtt lenni és együtt mozdulni önmagunkkal – nem csupán érzelmi, lelki, de fizikai, azaz testi síkon is.”

Grecsó Krisztián: Apám üzent

„Szerencsés ember vagyok, hiszen annak ellenére, hogy nem emlékszem a gyermekéveire és a gyermekéveiben megjelenő karakterekre – az édesanyámhoz hasonlóan felejtem, ami nehéz, a tudatom elrejti előlem a fájó információkat –, van egy bátyám, aki kutatja-keresi az emlékeket. Nemcsak hogy lélekszinten mélyre megy bennük, miközben a fájó igazságban vájkál, hanem le is írja őket.

Biztos tök jó Grecsó Krisztiánnak lenni, na de Grecsó Zolinak?! Óriási lelki táplálék az, amit ajándékul kapok. A testvérem könyveiben elolvashatom azt, amit az elmém titkol előlem.

Annak idején nem sikerült meggyászolnom édesapámat, mert érzelmileg éretlen voltam hozzá. Teljesen lefagytam, és egyfajta üvegbúrába kerültem abban a pillanatban, amikor anyu kimondta, hogy apu halott. A fejem leszakadt a testemről. A temetésen olyannyira nem voltam jelen érzelmileg, hogy úgy éreztem magam, mintha valami maszkabálban vagy buliban lettem volna.

Márquezre visszautalva: azokat a történeteket írta meg a testvérem a saját életéből az Apám üzent című letehetetlen, magával sodró könyvében, amelyek a múltban történt események következményei, lenyomatai. Megmutatja, hogyan reagál a jelene a múltjára. A könyv első olvasásakor a gyógyulást már átéltem, de az összefüggéseket még nem láttam át. Ezért vár rám egy második olvasás, amelyben – a történetekkel való szembenézés által – talán tisztábban értem meg, hogy a családom múltja bennem hogyan rendeződik tovább.”