Szénási Zoltán: Kortársai formaművésznek, egyfajta artistának tartották Babitsot

Melyek azok a lírai formák vagy gondolatkörök Babitsnál, amelyek „kiüresedni” látszanak, és hogyan próbál ezekre válaszolni?

Babits első két kötetének verseire jellemző az antik formák és szerepek alkalmazása, mely a költői személyesség korlátozásának az egyik lehetősége volt. A második kötet esetében ez annyira meghatározó volt számára, hogy a kötet eredeti címe a Klasszikus álmok lett volna. A kötet lezárásának idején azonban megváltozott az érzelmi viszonya saját műveihez, és a később Angyalos könyv néven ismertté vált kéziratos füzetébe lejegyezte a Naiv csömör című verset, melyet elküldött a Nyugatnak, azonban közvetlenül a megjelenés előtt visszavonta a közlési szándékát. A vers egy radikálisan új, mondhatni szinte avantgárd költői programot hirdet meg, még a magyarországi avantgárd indulása előtt:

„Ezentul így fogok énekelni, mérték nélkül, / mérték és rím nélkül / és énekelni fogok / az utcai lóról.”

Valószínűleg „benne volt a levegőben” ez a hangulat, hiszen nem sokkal korábban Karinthy Nihil címen közölt a Nyugatban nagyon hasonló poétikájú verset. Babits talán ezért is állt el a sajátja közlésétől.

A következő években megszerveződik Kassák avantgárd mozgalma, megjelent A Tett folyóirat, amelyről Babits elég szigorú kritikát írt. Viszont nem hagyta teljesen érintetlenül az avantgárd formabontása, a szabad vers alkalmazása. A következő években több olyan verse született, mely közel kerül ehhez a kötetlenebb költői formához. A Nyugtalanság völgye kötet nyitóverse, az Előszó már reflektálja ezt az új lírai törekvést, amikor azt írja: „Egyszerü megint a versem – de mi ez a fáradt egyszerüség?” Ugyanakkor a kötet nem szakít a kötött versformával sem, sőt előfordul, hogy egészen korai versét emeli be az 1916 után született darabok közé. A még 1908-ban írt Szerelmes versben már szinte önparódiába hajlóan halmozza a korai költészetének „védjegyévé” vált alliterációkat: „csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, / csendesen”. Tehát nemcsak a szerepek között „csúszkál” Babits, hanem formák és a költői eszközök között is, van egy szépen kitapintható ironikus játék ezzel is a kötetben.

Megvannak ennek a költői szerepértelmezésre is kiható változásnak a dokumentumai, az 1918 elején publikált A veszedelmes világnézet, melyben a háború okai között a filozófia irracionalizmusát tárgyalja. Nemcsak kritika, hanem önkritika is. A háború után többek között az Új klasszicizmus felé, az Írástudók árulása vagy az Ezüstkor című esszékben fejti ki megváltozó szemléletmódját, melynek szerves része a fenyegetett humán kultúra védelme.

„A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. […] Akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla” – írta Babits. Mit jelent a költő számára a nyelv mint gondolkodási eszköz?

Ez egy remek idézet, és mintha nem is állna annyira távol Wittgenstein sokat idézett megállapításától, mely szerint „nyelvem határai a világom határait jelentik”. Babits egyrészt nagyon tudatosan szélesítette egész ifjúkorától saját költői nyelve, saját költői világa határait. És nemcsak a magyar nyelvi készségre kell itt ezzel kapcsolatban gondolni, hanem az idegen nyelvire is, és arra a hatalmas fordításirodalmi korpuszra, amit örökül hagyott. Angolból, németből, olaszból, latinból és ógörögből fordított.

Másrészt van egy ellentétes irányú „mozgás” is az életműben a nyelvhez való viszony szempontjából. Az előbbiekhez kapcsolódva: ha csak a kész művekkel szembesülünk, akkor azt látjuk, Babitsnak mintha nagyon is kézhez álltak volna a különböző versformák. Kortársai is elsősorban formaművésznek gondolták, vagy egyfajta artistának, kötéltáncosnak. Vagy ahogy maga vall erről a Cigány a siralomházban című versében: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat.” A Húsvét előttben pedig mintha valami varázserővel bírna a költői szó, csak ki kellene mondani, hogy legyen vége a háborúnak, legyen béke, és akkor az be is következik. Ez a „nyelvbe vetett bizalom” azonban a háború vége felé, a forradalmak, különösen a Tanácsköztársaság alatt elillan. A propagandaeszközzé vált „Szó” a Szíttál-e lassú mérgeket?-ben már méreg, átok. Keserű személyes tapasztalatok formálják át Babits nyelvhez való viszonyát, és erre erősít rá a harmincas években betegsége, a gégedaganat. A megszólalás nehézségei ekkortól új dimenziót kapnak, egészen az életmű szimbolikus zárásáig, a Jónás imájáig, melynek megrendítő kezdősora szerint: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak”. Mintha még a grammatikát is elfelejtette volna a költő, amikor „elvéti” az egyeztetést.

Babits híresen morális alkat volt; irodalmi elvei sokszor erkölcsi kérdésekké váltak. Mit jelent Babitsnál a művészet etikai dimenziója? Hogyan értelmezhető az a meggyőződése, hogy a költőnek nemcsak esztétikai, hanem erkölcsi felelőssége is van? Mikor válik a vers a jó és a rossz kérdésének próbaterévé?

Babitsot nemcsak Adyval, hanem – később és éppen részben Ady okán – Kosztolányival is szokás volt szembeállítani. Babits Kosztolányi önvallomásából eredeztetett fogalompárok szerint „homo moralis”, míg Kosztolányi a „homo aesteticus”. Mint minden hasonló kategorizálás egyszerre megvilágító és félrevezető is. Babits korai költői korszaka hasonló esztétizáló elvek szerint formálódott, mint Kosztolányié, azonban Babits utólagos reflexiója ezt a l’art pour l’art szemléletet is egyfajta politikai gesztusként értelmezte a korabeli közélet ellenében. Érdemes azonban idézni Babits Kosztolányi halálára írt nekrológját, mely kettejük viszonyára és saját morális alkatára vonatkozóan is tanulságos lehet:

„Egyek voltunk az arisztokrata és művészi világnézetben. De arisztokratizmusunk külömbözött: én mindent az egyén erejére és érdemére akartam építeni. Toronybavonulásom egyúttal ítéletet jelentett, a logikátlan és csúnya világgal szemben. Biró fia voltam s véremben az ítélkezés. Az ítélet jogát követeltem a költő számára; sohasem tudtam belenyugodni abba amit eszem vagy igazságérzetem nem szentesített.”

Ebből is látható, hogy Babits személyiségének alakulására mekkora hatással volt korán elhunyt édesapja. A költő sokáig távol tartotta magát a közéleti állásfoglalástól, a háború alatt aztán kénytelen volt a politika közegében is megszólalni, azonban mindig küzdött is saját belső és külső korlátaival. Ahogy arról korábban már volt szó, a Május huszonhárom Rákospalotán volt az első vers – még a háború előtt –, amiben közvetlenül hangot kapott a napi politikai esemény. Azonban a versbeszélő helyzete ebben a műben is passzív, tehetetlen, egy elakadt villamosban rekedt, míg Pesten forradalmi események zajlanak. A Húsvét előttben viszont egészen expresszív lírai hangon, a versbeszélő fizikai megsemmisülés lehetőségével is számot vetve szólaltatja meg békevágyát. Ez a belső küzdelem a két háború között is folytatódik, sőt más dimenziót is kap, amennyiben arra is keresi már a választ, hogy miként alapozható meg az emberi moralitás a transzcendens dimenziójában. Gondoljunk csak az Ádáz kutyám zárlatára. Korábban már beszéltünk a prófétai szerep formálódásáról. Babits számára nemcsak az a kérdés, hogy tud-e valami újat mondani, hanem az is, hogy a kimondott szavának, „próféciájának” van-e végső referenciája. Jónás hiába prédikálja Ninive pusztulását, az Úr annak ellenére sem pusztítja el a bűnös várost, hogy – szemben a bibliai történettel – az nem tér meg, s így válik a próféta – Nemes Nagy Ágnes szavaival – „Isten balekjává”. Hiába vitázik, végül kudarcot vall saját korával és az Úrral szemben is. Azt gondolom, nagyon erős, de pontos látlelete ez a harmincas évek végének. És talán nem csak annak.

„Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.” Babits mit ért azon, hogy az irodalom élet-forma lehet?

Babits nagyon érzékenyen reagált a civilizációs változásokra, és bizonyos értelemben konzervatív módon. Ismét csak a családi hagyomány: a kultúrafelfogását is döntően meghatározták a nemesi ősök, akik a vármegyét szolgálták (apai dédapja például Tolna vármegye tiszti főorvosa volt, és fontos szerepet játszott az ottani közegészségügy megszervezésében). Tőlük örökölte klasszikus-latinos műveltségét. Ha nem is követte őket a közhivatalban, tanárként megtartotta ezt a műveltségeszményt. A modern irodalmi élet megszerveződése, az irodalmi pálya professzionalizációja szempontjából lényeges volt a tömegsajtó kibontakozása a 19. század második felében, ami sok írónak, költőnek (például a fentebb már emlegetett Adynak és Kosztolányinak) többé-kevésbé biztos megélhetést jelentett. Babits számára viszont idegen volt ez a világ, és különösen a háború utáni éveket már egyfajta civilizációs válságként érzékelte. Az Új klasszicizmus felé című esszéjében ír például erről:

„Az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi közt: a kompromisszum mindinkább lehetetlen. De ha a korszerűt választja, nincs-e már elveszve? mert lemond az alkotásról a beszéd kedvéért; ezáltal újságíróvá lesz s önként adja föl igényeit a korral szemben, mely úgysem igen hajlandó azokat elismerni.”

Az idézett verset egyébként 1929 májusában publikálta az első ünnepi könyvhét alkalmából, és az ünnepi alkalom ellenére (vagy éppen azért) ebben a versben is van valami defenzív: védeni kell a könyvet, a klasszikus könyvkultúrát. És hogy ez az aggodalom mennyire nem volt megalapozatlan, azt mutatja, hogy négy évvel később ugyanezen alakalomból már a berlini könyvégetésekre reflektált.

Nem szeretném mindenáron aktualizálni (és pláne nem abszolutizálni) Babits szorongását, de ma már talán túl a poszthumanizmuson is, ez a humán kultúráért való aggodalom számomra mindennél időszerűbbnek tűnik.