Úgy szóljon, mintha harangok hangját hallanánk – instruálja Somos Csaba a próbán a Nemzeti Énekkart, és a következő pillanatban már harangszóként cseng a szoprán szólam Rachmaninov Vesperásának részletében. Az erdélyi turné előtti utolsó próbába hallgathatok bele, és később, a nagyváradi koncert után kérdezek rá a karigazgatónál arra az érzékenységre, amellyel a kórus az instrukcióit fogadja: – Egyetlen más kórusban sem tapasztaltam, hogy ilyen nyitott lélekkel, nyílt szívvel reagálnának minden rezdülésre.
Pedig a társaság feszített tempót diktál: a Liszt Ünnep nyitányaként Liszt Ferenc első oratóriumát, a Szent Erzsébet legendáját énekelték a Müpában, majd az erdélyi koncertek előtti tíz napban megjárták az említett előadással az amszterdami Concertgebouw-t és Brüsszelt; Kolozsvárról hazatérve pedig Liszt Krisztus oratóriumával álltak a Müpa közönsége elé. – Ez a két Liszt-alkotás egymás után olyan, mintha egy hegymászó épp csak leérne az Annapurna tetejéről, s máris egy újabb hegycsúcsnak vágna neki. Egy ilyen állóképességű csapatnál is van határ, mi most ezen billegünk – teszi hozzá Somos Csaba.
A Szent Erzsébet-oratórium azonban gyönyörűen sikerül, ezt magam is tanúsíthatom (sajnos csak budapesti élményekkel). A kivételesen tehetséges svájci szólista, Gabriela Scherer – aki Erzsébet szerepét énekelte – az interjúnk elején egyfolytában a kórusról áradozik, hogy milyen finomsággal, érzékenyen formálják meg a halk részeket is, és ahelyett, hogy azokon valami fojtottság érződne, csillogóan, mégis meghitten szólnak. Mivel tartok tőle, hogy kevés időnk jut a beszélgetésre, igyekszem rövidre zárni a témát azzal, hogy: – Hát persze, ők az ország egyik legjobb kórusa. Mire a szemöldökét felhúzva teszi hozzá: – Az országé? Európáé! Ebben maradunk.
Ezzel a kórussal indulok a Nagyvárad–Kolozsvár-turnéra, hogy – az olvasókkal együtt – bepillantást nyerhessek a kulisszák mögé. Előre megkapom a buszbeosztást és a részletes menetrendet, amelyet – már az első nap megállapítom – jobb lett volna alaposan átolvasnom, mert érnek meglepetések. – Milyen a társaság? – kérdezem az indulás után Mukli Gyula énekkari titkártól. – Ez egy szakmailag és emberileg is kivételes csapat, sehol máshol nincs ilyen. Csak legyél velünk, és majd meglátod.
És valóban, a második nap már biztosan nem tettem volna fel ezt az ügyetlen kérdést, mert a kórustagok minden megnyilvánulásából, figyelmességéből, egymás ugratásából, poénjaikból nyilvánvaló, hogy összeszokott, remek csapatként működnek. Nem csupán azért gondolom így, mert lekenyereztek, pedig szó szerint ez történt. Nem voltam ugyanis elég felkészült a feszített tempóhoz szükséges hideg élelemmel, így az első este kapok két madárlátta szendvicset, hiába szabadkozom, hogy már egy kolléga megmentett az éhhaláltól.
Az erdélyi turné első állomása Nagyvárad, amit – a váratlanul sűrű forgalom miatt – bő ötórás buszozás után érünk el. Egyenesen az esti koncert helyszínéül szolgáló katolikus székesegyház melletti kanonoksorra megyünk, és a beéneklés után kezdődik a templomi próba.
– Ez nagyon ki van számolva – jegyzem meg Mukli Gyulának, aki azonban hangsúlyozza, hogy minden tűpontosan működik – és valóban, a határon is vártak minket, így várakozás nélkül jutottunk át –, csak azért ilyen sűrű a program, mert a koncert napján indultunk, majd azért elmeséli, hogy egy brüsszeli dugó miatt ott nem volt ilyen szerencséjük, telefonálni kellett, hogy várják be a zenekart…
Soha nem jártam a nagyváradi római katolikus székesegyházban, ezért a próba előtt igyekszem bejárni a napsütötte kertet és a lenyűgöző épületet. Esztergomiként nem szokatlan számomra a templom grandiózus mérete, én a bazilikába jártam hétről hétre, és az valamivel nagyobb, ám az akusztikája kevésbé kedvező. Nem jellemzi ilyen barokk díszítettség, ám az oltárkép a gyerekkori emlékeimet idézi. Látom, hogy az orgonánál, a karzaton mozgolódás van, így felsétálok a csigalépcsőn, amelynek keskeny ablakain beszűrődik a délutáni nap kellemes melege. A templom orgonistája és karnagya Kristófi János Zsigmond, aki az esti koncerten nemcsak kíséri a kórust, hanem szólóban, illetve a kórusban éneklő testvérével is játszik majd.
Nemrég jártam a budapesti Szent István-bazilika felújítás alatt álló orgonájában, és most szinte szájtátva csodálom a nagyváradi székesegyház lenyűgözően szép hangszerét. Mikor megakad a szemem a nejlonba csomagolt alkatrészeken, Kristófi János meséli el, hogy az elmúlt négy évben újították fel az 1777 és 1782 között épült történelmi orgonát, ezért fordulhat elő, hogy az utolsó, napokban érkezett regiszterről még le sem került a csomagolás. 1890-ben Kersch Ferenc volt a székesegyház karnagya, és ezzel máris újabb esztergomi kapcsolatot találtunk, hiszen Liszt Ferenc tanítványa később az esztergomi bazilika karnagyaként tevékenykedett. Az ő nagyváradi idejében építette át az akkor több mint százéves orgonát a budapesti Országh Sándor és Fia orgonagyár német romantikus stílusban.
– 2020-ig hozzá sem nyúltak, bár többször szó esett a felújításról – teszi hozzá Kristófi János. Néhány évvel ezelőtt uniós támogatásból valósulhatott meg a hárommanuálos, 37 regiszteres hangszer felújítása, amely az 1890-es átépítés állapotát vette alapul, mert az egy igazi kuriózum. Nem vállalkozom arra, hogy elmeséljem a kúpládás és csúszkaládás orgona közti különbséget, bár amikor János magyarázza, egészen világosnak tűnik. A lényeg, hogy az orgona felújításán dolgozó gyergyószentmiklósi Vox Humana és a csíkszentsimoni Sándor Péter megtartották az egyébként ritka, kúpládás hangszert, mert a történelmi érveken túl emellett szólt, hogy sokkal érzékenyebben lehet rajta játszani.
János már tizenéves korában muzsikált a templomi orgonán, 1987-ben pedig kántora és orgonistája lett a székesegyháznak, 2011 óta emellett a magyar templom több mint háromszáz éve működő kórusának karnagya. Arról kérdezem, hogy orgonistaként milyen feladatokat lát el, a liturgikus kötelezettségeken túl koncerteket is tartanak-e, mire mosolyogva feleli, hogy négy évig nem is volt min játszani. Illetve ez így nem igaz, mert lent, az egyik oldalhajóban a szakemberek éppen azt az egymanuálos orgonát újítják fel, amely az átmeneti időszakban kiszolgálta a templomot.
Amikor elkezdődik a próba, az oltár előtt felsorakozott énekkar gyönyörűen szól. – Élmény itt énekelni – mondja Somos Csaba, ám hamar kiderül, hogy hatalmas a kicsengés, és fáziskésés miatt mérsékelnie kell a tempót, az énekesek pedig közelebb húzódnak, hogy jobban hallják egymást.
Az esti koncerten a már említett Vesperás-részletek a darab sötét tónusai ellenére is szívmelengetően szólalnak meg, és mivel a kórustagok felhívták a figyelmemet a második, Bogorogice (Ave Maria) részletre, így különös odaadással hallgatom, milyen szép dinamikai utat jár be a mű – a pianissimóktól a veretes, telt dallamokig. Vierne orgonaszólóra komponált darabja a londoni Westminster harangjátékának dallamát idézi, majd a Krisztus-oratórium orgonával kísért részletei csendülnek fel. A karzatról még egységesebben, lágyabban szól a kórus, helyenként gyönyörű, éteri hangzással.
Majd – ahogyan Kristófi János fogalmazott – Bizet slágerszáma, az Agnus Dei következik, amelyben az orgonista kíséri testvére, Kristófi Ágnes szólóját. Ágnes is orgonaművészként végzett, ám egy sérülés miatt pályamódosításra kényszerült. Már gyerekként is sokat énekelt, festőművész édesapja mintájára tízéves korától kántorizált egy másik váradi templomban. – Akkoriban ösztönösen énekeltem, nem tudtam, mire vállalkozom, ma már tisztában vagyok vele, hogy mitől félek… – jegyzi meg, majd hozzáteszi, hogy ha hazajön énekelni, akkor soha nem ússza meg a torokszorító érzést. – Bevillannak képek, az egész gyerekkorom, amit nem lehet csak úgy messzi tartani, főleg egy ilyen felfokozott romantikus darabnál. Mivel a szüleim már nem élnek, ritkán járok haza, de a testvéreim közül aki tudott, eljött.
Mikor már Kolozsváron sétálva kérdezem a kóruséneklésről, azt feleli: – Van, amikor szeretek kórusban énekelni, van, amikor nem. Számomra néha nehézséget okoz, hogy nem a tőlem telhető legjobban kell énekelnem, hanem úgy, hogy az a kórus együttes hangzásában a legszebben hasson. Majd arról beszélgetünk, hogy nagyon szereti Kolozsvárt, de a turnézáskor mindig valami idegenség fogja el. – Meg kellett szoknom, hogy nem Váradon, hanem Budapesten élek tovább, és mindig van bennem egy kis hasadás emiatt.
Az esti programot Kodály-művek zárják, és a közönség hallhatóan hálás a magyar sorokért. Az Esti dal elcsendesedő dallamát taps váltja fel. – Aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik – eleveníti fel a Szent Ágostonnak tulajdonított mondást Böcskei László nagyváradi megyés püspök a koncert utáni köszönő szavaiban. – Ezek a gyönyörű darabok, a finom, kimunkált hangok, harmóniák segítenek bennünket, hogy kilépve a világ hétköznapiságából megközelítsük az isteni szépséget.
A műsor az 1956-os szabadságharc kitörésének előestéjén hangzik el, és ez indokolja az ünnepélyes, kissé melankolikus hangulatot. A másnap esti programon már a zenekarral közösen lép fel a kórus, és Kodály Zoltán nagyszabású Psalmus Hungaricusával köszönti az évfordulón összegyűlt közönséget a Kolozsvári Magyar Operában.
A program aznap is sűrű, a délelőtti utazást követően azonban akad egy-két szabad óra, így teljesen véletlenül botlom bele a parkban sétálva a magyar közösség megemlékezésébe, amelyen iskolások énekelnek, a kóristák pedig csapatostul jönnek át a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar közös koncertjére. – Néhányszor már vezényeltem itt – feleli kérdésemre az est karmestere, Kovács János. – A legmaradandóbb emlékű ittlétem 1990-ben vagy ’91-ben volt, amikor a rendszerváltás után az Operaház együttesével hoztuk el a három Bartók-egyfelvonásost. Akkoriban rettentő szegénység volt errefelé, Kolozsváron a többségnek nem volt mit ennie, bennünket viszont meleg vacsorával vártak.
– Elképesztő hatása volt Bartók zenéjének, emlékszem, az előadás után szétszedtek bennünket – fűzi hozzá. Most is szerepel egy Bartók-mű az esti programban. – A Magyar parasztdalok – Bartók a 15 dalnak csak a töredékét hangszerelte meg – a világ csodája – jelenti ki a karmester. – Olyan szépséges tárháza mindannak, amit a magyar népi zenéből eredeztetünk, hogy engem minden alkalommal lenyűgöz. Majd a Kodály-oratóriumról beszélgetünk, és azt is elmeséli, hogy neki a Székelyfonó áll különösen közel a szívéhez. – A Psalmus Hungaricus fantasztikus költői vízió Kecskeméti Vég Mihály zsoltárparafrázisára. Kodály egy hittel megtöltött, elképesztő alkotást komponált, amelyben nagy szerepet játszik az Istenben való hit, de minden benne van: a pátosztól a drámán át a líráig, a legszebb dolgok a világon, a zenetörténelmünk egyik büszkesége.
Kovács János ötesztendős volt 1956-ban, így nyilvánvalóan az Egmont-nyitány számára sem elsősorban a forradalmi rádiós sugárzást idézi, meg is jegyzi, hogy minden kapcsolódás valamilyen politikai helyzethez ront a zenemű előadásán és befogadásán. – Beethoven darabja univerzális remekmű, amelynek nincsen nemzeti vonatkozása, mindig mindenütt a szabadságról szól.
Az opera jó akusztikájú terében kivételesen szép koncert kerekedik, amelyben kiemelkedő része van az est szólistájának, Kovácsházi István tenornak is. Olyan érzékenységgel, hangi játékkal jeleníti meg Kodály könyörgésének bánatát és felhorgadását, hogy érzékelhetően mindannyiunkat megrendít, ahogyan a Bánk bán „Hazám, hazám” áriája is. Az immár zenekarral egyesült kórus utolsó, ráadás a cappella dala itt is az Esti dal, amelyet fátyolos hangon dúdolnak mellettem néhányan a nézőtéren is. Lehet egy forradalmi évforduló nem csupán megemlékezés, hanem örömünnep? Bizonyára, ha abban találkozik az ihletett muzsika és az egymás iránti odaadó figyelem.
