Fekete Istvánról Többesélyes, ha valaki az apjáról ír könyvet. Családtagként beszámolhat olyan részletekről, amelyekről kívülálló más irányból aligha szerez tudomást, közben persze fennáll a veszély, hogy az elfogultság, a dermesztő tisztelet szétrázza a könyvet, vagy pedig olyasmiről beszél, amiről a csillagok mai állása szerint szordínóban is csak keveset illik pletykálni, ilyen az anya személye példának okáért. Rossz fényt vet. Él Magyarországon egy korosztály, amely korosztály Fekete István ifjúsági regényein és állattörténetein tanult olvasni, szokta a betű, a természet, a földrajz szeretetét. Ez a tény sem az íróktól, sem a generációtól el nem vehető, jöhet a gépek, a ráció és a hipermechanika előre jelzett tombolása. Néha felmerül, Fekete István hatékony segítségével voltam képes Móriczot, Nagy Lajost, Örkényt, még később Hamvast, Joyce-t, etc. olvasni. Abból, hogy az ország olvas, Fekete István regényt, elbeszélést, novellát (a Haltenyésztés szakkönyvére nem emlékszem, és talán a Zsellérek is elkerülte a polcomat) nem következik más, minthogy Fekete István író. Nincsenek kétségek. Ma 100 magyarból 100 ismeri Fekete István nevét, 100 személyes ismerősként köszönti Vukot, a kisrókát, 100-ból 100 bizonytalan, hogy ő maga töltött-e káprázatos, emberformáló nyarat a Tüskevárban, ötven fogadna rá, hogy igen, ő járt ott, igyekezett megfelelni Matula bácsinak, lőtte az első varjút, fogta az első rákot, csukát. Az, hogy Fekete István írásai átitatták az országot annyira egyértelmű, minthogy a kenyér háromhatvan, az akác felfelé nő. (TOVÁBB) Kapcsolódó: |
