Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten. Születése édesanyjának, Grosz Ilonának és ikertestvérének életébe került. 1921-ben édesapja, Glatter Jakab is elhunyt. Ezután nagybátyja, Grosz Dezső neveltette. Budapesten tett kereskedelmi iskolai, majd gimnáziumi érettségit. 1927-28-ban a csehországi Reichenberg (Liberec) textilipari főiskoláján tanult. Hazaérkezve barátaival együtt elindította az 1928 című folyóiratot. 1929-től kezdve már csak Radnóti néven publikált (megváltoztatva vezetéknevét). Első versei megjelentek a Jóság című antológiában és többek között a Kortárs, a Nyugat, a Népszava és a Valóság című folyóiratokban. 1930 tavaszán Budapesten jelent meg első verseskötete, a Pogány köszöntő, a Kortárs kiadásában.
1930 őszén beiratkozott a szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karára, magyar?francia szakra. Tanárai közül Zolnai Béla francia filológiát tanított, előadásai hívták fel Radnóti figyelmét az új francia lírára. Emellett különösen szerette országos hírű költő és tudós tanárát, Sík Sándort, aki újkori magyar irodalmat oktatott. Második verseskötetének az Újmódi pásztorok éneke (1931) verseinek több mint a fele Szegeden keletkezett. A kötetet azonban elkobozták, Radnótit pedig izgatás és vallásgyalázás címén nyolcnapi fogházra ítélték, ezt Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették.
Szegeden 1930 őszén nyomban kapcsolódik az akkoriban kibontakozó értelmiségi mozgalomhoz, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tizenöt tagja közé lép. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadásában jelent meg Radnóti két verseskötete: a Lábadozó szél (1933) ? amelynek egyik leghosszabb költeménye, az Ének a négerről, aki a városba ment önálló kötetként is napvilágot látott (1934) - és az Újhold (1935).
1931 július-augusztusában Radnóti Párizsban tartózkodott. (Később még két alkalommal járt ott.). 1934-ben bölcsészdoktorrá avatták, doktori értekezésének címe Kaffka Margit művészi fejlődése. Ezután készítette el francia szakdolgozatát, melynek tárgya a gyarmati egzotizmus a háború utáni francia irodalomban. Így szerezte meg 1935-ben a tanári oklevelet.
1935. augusztus 11-én házasságot kötött a szerelmes verseit már kora ifjúságától ihlető Gyarmati Fannival. Szerelmes verseit a Virágének című kötet tartalmazza.
1936-tól Budapesten élt, ám hiába volt tanári oklevele, katedrához mégsem jutott. Magánórákból, szerény tiszteletdíjakból tartotta fenn magát. Ebben az évben tette közzé a Nyugat a Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötetét. 1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott. 1938-ban újabb kötete jelent meg Meredek út címmel. 1940-ben adta ki Ikrek hava című prózai írását gyermekkoráról. Ezzel egy időben a Válogatott verseket, 1942-ben Naptár című rövid ciklusát jelentette meg.
Zsidó származása miatt 1940. szeptember 5. és december 18. között munkaszolgálatos volt Szamosveresmarton. 1942. július 1-jétől Margittán, Királyhágón, Élesden, majd a hatvani cukorgyárban, végül a fővárosban szolgált. A háborús cenzúra nem egy versének közlését törölte, így leginkább csak műfordításaival fordulhatott olvasóihoz. A fordítások javát az Orpheus nyomában (1943) című kötetben gyűjtötte össze.
1944. május 20-án ismét behívták munkaszolgálatosnak. A német Todt-szolgálatnak a szerbiai Bor közelében felállított táborába, Lager Heidenauba hurcolták; rézbányában és útépítésen dolgozott. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. Erőltetett menetben nyugat felé hajtották a beteg, kimerült, elkínzott munkaszolgálatosokat. Radnótit a Győr megyei Abda község határában 21 társával együtt 1944. november 9-én agyonlőtték. Utolsó versei (a "bori notesz") viharkabátjának zsebében a tömegsírba kerültek. A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete Tajtékos ég címmel jelent meg a Révai kiadásában, 1946-ban.
?Az állandó menekülés motívuma?
Weöres Sándor így emlékezett költőtársára: ?Radnóti és József Attila kötetei nekem akkoriban valahogy ultramodemnek és majdnem érthetetlennek látszottak. Ma ezek meglehetősen egyszerűek. Akkor nem annyira bukolikusnak láttam Radnótit, valami forradalmi vadságnak és kuszaságnak és nehezen érthető, különös repülésnek érződtek ezek a versek, Valami különös szabdaltságnak is, ahol a motívumok nem a logika rendjével következtek egymásra, mint ahogy ezt a magyar költészetben általában megszoktuk.
Szinte minden kortársammal így jártam: József Attilának vagy Radnóti Miklósnak az igazi nagyságát, ameddig éltek és ameddig egy asztalnál ülhettem velük, nem éreztem. Ezt meg kell vallanom. Amikor az ember együtt ül a nagy költő kortárssal, olyan, mintha egy szál gyertya mellett ülne. Egy szál égő gyertya, egy pici kis láng. Az ember nem érzékeli, ha ezt a lángot valahol falun kiteszik az ablakba, az egy szál gyertyácskát, ha tíz kilométerre megy egy vándor, annak az egy hatalmas jelzőfény. Roppant messzire ellátszik. Valahogy így vannak a költők. Ha együtt vagyunk velük személyesen, akkor egy pici kis láng. S amikor már meghalt, akkor húsz kilométerről, ötven kilométerről látjuk fényét és lobogását. Ami ugyanakkora, mint amikor az asztal mellett ült.
Egy-egy nemzedékben van harminc költő, ötven költő, vagy száz, akik körülbelül egyenlő eséllyel indulnak. Az első köteteik alapján nem érezzük meg azt, hogy ki a maradandó és ki az időben elkallódó. Ez csak valahogy később alakul ki. De ha most megnézem Radnóti korai verseit, ott is valahogy folyton előre vetítődik a korai erőszakos halál, ami őt érte. Az állandó menekülés motívuma.
Valamelyik versében azt írja, hogy az ő és a párja élete úgy lóg az ujjon, mint a tilosban lőtt nyúl egy madzagon. Vagy ahogy a kés lassú tekintetéről ír. Vagy az agyonlő vetés fenyegetése. S csak később derül ki, hogy valahogy a halálát, az utolsó éveit előrevetítve meg tudta írni, meg tudta érezni. Ahogyan például Keats sürgősnek érezte, hogy mindent megírjon. Mintha előre tudta volna, hogy ő huszonnyolc éves korában meg fog halni. Vagy ahogy Rimbaud, aki különben nem is halt meg olyan nagyon fiatalon, sürgősnek érezte, hogy tizenöt és tizenkilenc éves kora közt írjon meg mindent. S utána elment kereskedőnek Abesszíniába és nem írt többet verseket.
Vannak ilyen furcsa jelenségek. Petőfi is ilyen: huszonhat éves korára már annyira befejezett volt az élete, hogy huszonnégy éves korában írta .. . íme, sötét hajiam őszbe vegyült már, a tél dere már megüté fejemet. . . Már az öregkortól búcsúzás, a halál küszöbén, s ez egy huszonnégy éves ember tollából!
Ügy látszik, hogy az ember nem annyi idős, amennyit az évei mutatnak, Petőfi vagy Keats huszonhat vagy huszonnyolc éves koráig végig tudta élni az emberi életkorokat... az aggságig. Nem hiszem, hogy az ő életük rövidebb lett volna, mint mondjuk Goethe-é . ..
[?]
Radnóti személyileg sokkal derűsebbnek és vidámabbnak látszott, mint amilyenek a versei voltak. Az ő költészete, igaz, főleg az utolsó periódus, nagyon sötét. Amikor semmi oka jókedvre már nem volt - de nem az ő alkatából, inkább a körülményeiből következőleg. Az agyonlövetése előtti pársoros versek... Azt hiszem, ott vannak a leghatalmasabbak.
Egyetlen beszélgetésre emlékszem. Szenvedélyesen foglalkoztatták Őt a verselés, a verstechnika apróbb problémái. Efféle beszélgetés közben is nagyon érdekelte. Például: férfinak vagy férfinek a helyes. . . S megállapodtunk abban, hogy tekintve az eredeti szót -férfiú -, s tovább férfiak helyett semmiképpen sem mondhatnánk azt, hogy férfiek. .. Tehát akkor nyilván a mély hangú alak a helyes, nem pedig a magas hangú.
Egyszer volt egy közös rádiószereplésünk. Abban az időben az volt a rádiónál a szokás, hogy kettesével léptették fel a költőket a verseikkel. S ez majdnem véletlen társítás lehetett, hogy egy alkalommal Radnótival, egy más alkalommal pedig a szintén hasonló körülmények között meghalt Pásztor Bélával szerepeltem együtt a rádióban. Radnóti az Üjhold utáni korszakának verseiből olvasott fel négyet-ötöt, nekem pedig A teremtés dicsérete volt az utolsó kötetem, s abból a korszakból választottam ki a verseket.
?Örömében és élénkségében mindig szép volt?
Hajnal Anna ezt mesélte egy interjúban Radnótiról: ?? ezek a versek az ő hangjával rögződtek az emberbe, mert egészein kiváló előadó volt, legalábbis nekem az volt a véleményem róla. Ami személy szerint illeti Miklóst, rendkívül vonzó arc. Örömében és élénkségében mindig szép volt. Az ember szívébe melegséget fakasztó ember. Jó barát. Én nagyon szeretem őt...
Előbb a neve vált ismerőssé Miklósnak, azután versei, majd a személye. Ez nálunk, akkori fiatal költőknél, annyira egymás után következő s mégis összefüggő dolog volt. Mert mi mindent elolvastunk, amit költő írt. Egy-egy könyvkirakat előtt megálltunk, s azonnal, mint a mágnes, vonzotta az ember szemét az új verseskötet. Minden folyóiratot elolvastunk, minden újságot megnéztünk, természetesen a versek miatt. Nekem még abban a kegyelemben is volt részem, hogy volt egy öreg újságárus néni, aki minden vasárnap reggel feljött hozzánk, kapott egy csésze kávét és végignézhettem az összes újságokat. Végiglapoztam, s amiben olyan vers volt, ami érdekelt, azt az újságot megvettem. Mindig akadt három-négy lap, amit meg kellett vennem... Radnótinak, Vas Istvánnak, Zelknek, Fenyő Lászlónak a verseit mind ?megvettem". Bármit közöltek tőlük az újságok.
Személyesen, azt hiszem, a Tóth Árpád Társaságban találkoztunk. Ez a baráti kör Illés Árpádnál, a festőnél gyűlt össze, mert neki volt egy alkalmas, nagy műteremszobája. Szombat esténként jöttünk össze, elég sokan, a fiatalságnak a legkiválóbbjai. Legalábbis azt hiszem, nem tévedek, ha ezt mondom. Olyan volt ez a szombat esti összejövetel, mint egy élő folyóirat. Mindenki hozott magával új kéziratot.
A verseknél soha nem volt kérdéses, hogy meghallgassuk a költőt. Nem lehetett annyi új verskézirat, amit kisebb-nagyobb noszogatásra fel ne olvasott volna a költő. Mert tényleg költők voltak ott, a javából. József Attila is eljött, Füst Milán is többször felolvasott, pedig ő már akkor sem volt fiatal. Déry Tibor éppen szakított már a költészettel, s így neki ?megengedtük", hogy a készülő A befejezetlen mondatból olvasson fel részeket. Miklós is ott volt, természetesen. Kicsit skandálva olvasta fel a verseit, de nagyon szépen. Azok a rettenetes hangulatok, amik elég gyakran gyötörték Őt, a versekben így nyilatkoztak meg:
?Az asztalon a kés felfigyel.. ." ?Járkálj csak, halálraítélt..."
Miklósnak nagyon sok szorongása volt annak idején. Arra hivatkozott, hogy ő már eredendően törékeny lelkialkat volt, hiszen az édesanyja belehalt az ő születésébe. S ő mindig árva volt. Mindig magányosnak érezte magát. Az, hogy Fifit, az ő első nagy szerelmét feleségül vehette, bizonyos otthonosságot adott neki a világban, ahol ő mindig kitaszítottnak érezte imagát. Fifi volt talán az egyetlen fényfolt az életében.
Ezek a szombat esték az emlékezetemben nagyon sokszor visszajárnak ma is.
Megtöltöttük a szobát. Padlón, heverőkön, székeken, mindenütt ültek. Abban az időben csodálatosan olcsó volt a narancs. S minden két-három ember - bocsánat: költő! - között volt egy kis kosár, naranccsal. A földön meg egy tál, amibe bele lehetett dobálni a narancshéjakat. Mert az volt a véleményem, ha a narancsevéssel elfoglalják magukat az emberek, senkit sem zavarnak a felolvasásnál. Azt hiszem, ez elég praktikus dolog volt, nem?? (Mindkét interjú a Magyar Rádió archívumában lelhető fel.)
Radnóti versei a MEK-en
