 |
Lecsúszott városi patrícius fia. Nyomasztó kisvárosi légkörben, a család rossz anyagi helyzete miatt patikussegédnek állt, közben orvosi és festőművészi pálya terveit szőtte. Lelkes versben üdvözölte a magyar szabadságharcot: Til Ungarn, 1849. A fővárosban cikkeivel bekapcsolódott a kezdeti norvég munkásmozgalomba, s némi drámaírói hírnevet is szerzett Catilina, 1850 című, Schiller és a forradalmi romantika hatását tükröző első darabjával. Néhány évig a bergeni, majd az oslói színháznál dolgozott mint dramaturg és rendező. Ekkor ismerte meg Hebbelt, valamint a csillogó technikájú francia "társasági színművet", és gazdag, gyakorlati színházi tapasztalatokra tett szert. Első polgári környezetben játszódó darabja, A szerelem komédiája, 1862 bukása után, a poroszok elleni háborúban a Dániát magára hagyó skandinavizmus eszméjében csalódva, a Björnson segítségével szerzett állami ösztöndíjjal külföldre utazott, és 1891-ig olasz és német földön élt.
Élete utolsó évtizedében hazájában és Európa-szerte ünnepelt személyiség lett. Mindvégig szimpatizált a szocialista mozgalmakkal, üdvözölte a párizsi kommünt. 1891-ben Magyarországon is megfordult.
1906. március 23-án halt meg Oslóban.
Munkásságának hátterében a sajátos norvég történelmi-társadalmi fejlődés állt, ahol az ősi demokrata, szabadparaszti hagyományok az európai fejlődés fővonalától elszigetelve szinte érintetlenül jutottak az imperializmus korának küszöbére, s más országoknál hangsúlyozottabban vetődött fel a konfliktusok erkölcsi jellege. Ez a háttér adta a külföldön nagy drámaíróvá érett Ibsennek az erkölcsi erőt, a felháborodás képességét; ezért vált színpada - a drámatörténetben ritka intenzitással - morális ítélőszékké; s ezt fejezte ki maga fogalmazta jelmondata is : "írni annyit jelent, mint ítéletet tartani önmagunk felett". Ifjúkori, erősen romantikus drámai után, pl. Östráti Inger asszony, 1855, A solhaugi ünnep, 1856, a forradalmi múlt és a hősi ideálok kérdésével vetett számot két drámai költeményében, amelyek a világhírt jelentették számára: Brand, 1866; Peer Gynt, 1867. E félig mesevilágban játszódó, erősen filozofikus verses drámákban két ellentétes, de egymást mégis szorosan kiegészítő hőse sorsában Ibsen a polgári fejlődés ifjúkorának heroikus illúzióival, az ideálokban való szenvedélyes hittel és az előlük való menekülés lehetőségével számolt le. Különösen a kor és a világirodalom reprezentatív típusává vált Peer Gynt testesíti meg a világhódításra és önkiteljesítésre vágyó polgári individualizmus teljes csődjét.
|
