 |
A "realista sültparaszt"
"Közéleti szereplésedről, ha támadtak, ezt szoktam mondani: Péter bele- belecappant a sárba, de jó irányba gázolt, - mások jobban vigyáztak a cipellőjükre, de a maguk pecsenyéjét kerülgették" - írja Németh László 1957 elején Veres Péternek. (MTA Kézirattár, Ms 5497/328. 1957. február 13.) Jóval kritikusabb vélekedést Veres Péterről Kassák 1955-ben kelt naplójegyzeteiben találhat az érdeklődő. Egyet idézek közülük. "És ma, mikor Veres Péter a Nyugat körüli írókat majdnem hazaárulással, gyarmattartók kiszolgálásával vádolja, mi van ma, mikor Veres Péter és egyéb népfiak szabadon írhatnak? Mit mond ma Veres Péter, illetve mit ír ma országunk belső viszonyairól, mennyiben emel szót a politikai tévedések és ostobaságok ellen, külpolitikai szempontból hol és hogyan emel szót kegyetlenül függő helyzetünk ellen [...] Veres Péter és társai nem tudják, hogy jóformán süketen és vakon élünk? Miképp és miképpen szolgálják a nemzet ügyét? (Kassák Lajos: Szénaboglya, Budapest, Szépirodalmi K. 1988. 252. o.)
Veres Péter a második világháború befejezése után a Nemzeti Parasztpárt elnökeként az ország egyik vezető politikusa lett. Valóra vált régi álma, a földosztás, amelynek az Országos Földbirtokrendező Tanács élén egyik irányítója is volt. Egyetértett a kommunista párt célkitűzéseivel, ha megvalósításuk módjával olykor elégedetlen is volt. Ideológiája: polgárellenessége, nemzetcentrikus szocializmus-képe rokonította a kommunista eszményekkel.
1944 decemberétől folyamatosan képviselő volt (s az is maradt haláláig). Pályája látszólag felfelé ívelt: építésügyi, majd honvédelmi miniszter lett, a lakosság nem kis gaudiumára, hiszen jól tudták, hogy legkevésbé talán éppen erre a két posztra volt alkalmas. 1948 tavaszán látott napvilágot könyve, A paraszti jövendő, amely már megjelenése pillanatában időszerűtlenné vált, ugyanis Rákosiék éppen ekkor látták elérkezettnek az időt a szövetkezetisés megindítására, míg Veres Péter könyvében az egyéni gazdálkodást népszerűsítette. Különösebb bántódás nem érte, csupán a politikai életből ebrudalták ki, ami azért sem lehetett számára tragédia, mert bábszerepektől kellett megválnia. Végre maradt ideje a szépirodalomra: életrajzi ihletésű, szociografikus jellegű regényfolyam írásába kezdett a szocialista realizmus szellemében. A vállalt feladat megoldhatatlan volt, s mint más kísérletezőket, Révai József őt is elmarasztalta, aki ugyanakkor a szövetségi politika jegyében számított Veres Péter rendszererősítő tevékenységére. (Veres Péter kétszer kapott Kossuth-díjat, könyvei több tízezres példányszámban kerültek az olvasók elé.) Az íróról így vélekedett: "Ha Veres Péter ma ír helyes dolgokat, akkor butaság volna felhánytorgatni félfasiszta nézeteit". (Petőfi Irodalmi Múzeum, Horváth Márton-hagyaték.)
1953-ban Veres Péter Laci címmel elbeszélést írt egy ló hányattatásairól. A rejtett mondanivaló: a nép, ha jól bánnak vele a vezetők, minden áldozatra képes. A pazarló, rossz módszereken kell és lehet változtatni. "Mert igenis, válogatni és nevelni kell a kocsisokat is, mint a sofőröket, vagy a néptanítókat. Tompa, lomha, buta és gonosz emberekre nem lehet nemes és okos lovakat bízni." (Veres Péter: Almáskert. Szépirodalmi K., Budapest, 1954. 98. o.)
A pártközpontban így vélekedtek az íróról: "Veres Péternél sohasem lehet biztosan tudni: a párt irodalmi véleményét értékeli-e többre, avagy Németh Lászlóét és Sinkáét." (Magyar Országos Levéltár 276. f. 89. cs. 405. ő. e.) Ha a kommunista vezetőkön nem hatalmasodott volna el az ellenségkereső fóbia, rájöhettek volna, hogy Veres Péterre vonatkozó feltételezésük nem helytálló.
1954-ben a miniszterré kinevezett Darvas József utódjaként lett a Magyar Írók Szövetségének elnöke. A hatalmon lévők és a reformellenzékiek küzdelmei elkerülték: a harc a kommunista pártszervezetekben és a pártközpontban zajlott. A változásokról megoszlott a véleménye. Örült az addig mellőzött népi írók megszólalásának, az írói autonómia megteremtése felé tett ellenzéki lépéseknek, a kommunista lázadókkal azonban nem mindenben érzett közösséget. Taszította őt rákosista múltjuk, neofita túlbuzgóságuk. Ugyanakkor bízott abban, hogy a kommunisták kijavítják hibáikat, s így továbbra is méltók az ország vezetésére.
Amikor 1955 szeptemberében a kommunista reformellenzék szembeszegült a pártvezetéssel az Irodalmi Újság egyik számának elkobzása miatt, Veres Péter nem állt ki a lázadók mellett: "Elmagyarázta, hogy ők, párton kívüliek nem vehetnek részt ebben a fellépésben, mert a vita valójában pártvita, várható a kemény megtorlás, nem lenne jó, ha az írószövetséget feloszlatnák Rákosiék, ez minden további ellenállás szétverését jelentené, márpedig éppen ezért van szükség a fennmaradásra." (Kuczka Péter: Barlangkutatás. Tekintet, 1996, 5-6. sz. 128-129. o.)
Az elbizonytalanodását növekvő agresszivitással kompenzáló pártvezetés érzéketlenné vált az árnyalatok iránt, s őt is felelőssé tette az írók lázadásáért. Hegedüs András miniszterelnök a Politikai Bizottság 1955. október 18-i ülésén így beszélt: "Szégyellhetjük magunkat, hogy engedtük odáig elmenni a dolgokat, hogy az ellenséges nézetek ennyire tért hódítsanak. [...] Révai elvtárs kezéből az irodalom vezetése kiesett, és mi pedig ezekre a teljesen helytelen nézetekre nem helyesen reagáltunk. Itt van például a Veres Péter-kérdés. Az az érzésem, hogy e mögött az ellenállás mögött Veres Péter van." Gerő közbeszólt: "Én már régen mondtam Rákosi elvtársnak, hogy Veres Péter kétszínű játékot játszik [...] Mi csináltunk neki kolosszális népszerűséget." Veres azt állítja, folytatta felszólalását Hegedüs, hogy "a népies irodalom egészében véve progresszív szerepet játszik a felszabadulás előtti időszakban. Ez részben a párt szerepének háttérbeszorítását jelenti és jobboldali, nacionalista nézeteknek a feléledését jelenti. [...] az Írószövetség ennek az irányzatnak a kezében van." Hozzászólásában Gerő többek között a következőket mondta: "Kiszolgáltattuk a fiatal és a régi kommunista írókat ezeknek a narodnyikoknak és antimarxista-antileninista beállítottságú íróknak [...] Veres Péterből az utóbbi két évben nem a legnagyobb magyar prózaíró lett, hanem valóságos orákulum, amely bármilyen kérdésről van szó, kinyilatkoztatott minden népiességet, és mi ezt lenyeljük, a fiatal írók is hasra fekszenek előtte. Veres Pétert én nem tartom ellenségnek. Ő útitárs, szövetséges [...] a mi oldalunkra lehetne hozni, de én őt nagy írónak nem tartom". (MOL PB (film) 2173.)
1955 végén a Szabad Nép megbírálta, pontosabban együtt emlegette nevét a kommunista ellenzékiekkel. A félelem a pártvezetésnek szóló levél megírására késztette: "...mondjátok meg nyíltan, mit csináljak, mert ezekben a vitákban lelkibeteggé válok én is, és nem tudok írni se. Nem tudom, kell-e ismételni, hogy mint 1948 után is bebizonyult - művekben és nem nyilatkozatokban -, hogy a forradalom mellett való hűségemet semmi sem ingatja meg, még az se, ha a forradalom néha felfalja némely gyermekeit, mert ennek ellenében felemeli a népeket, mondom, semmi mást nem kérek, csak annak a nyílt kimondását: folytassam tovább vagy álljak félre?
Ui.: A budapesti kávéházakban tenyésző burzsoá restaurációs ügynökök hazugságai és torzításai - amihez nem csatlakoztam - nem szünetelnek, ezért jó lenne, ha baj van velem, közvetlenül velem megbeszélni." (PIM Horváth Márton-hagyaték.)
Horváth Márton a következő kommentár kíséretében küldte át Rákosi Mátyásnak Veres Péter levelének másolatát: "A levélből minden zavarossága mellett is kiderül, hogy Veres Péter [...] részt kér (a marxizmus-leninizmus alapján folytatandó!) nevelő munkából. [...] Megfelelő formában be kellene vonni, méghozzá nemcsak irodalmi munkába. El tudnám képzelni - ha például Rákosi elvtárs beszélne vele -, hogy kidolgoztatnánk vele egy előadást a parasztság további útjáról..." (Uo.)
A "párton kivüli bolsevik" pozíciójából következő alattvaló-mentalitás tükröződik Veres Péter idézett levélrészletében. Az író végrehajtja - s elvileg egyet is ért azzal, amivel a párt megbízza. Érzi, tudja ugyanakkor, hogy függetlenségét csak az alkotómunkában őrizheti meg, ezért szinte könyörög az alkotószabadságért. Az író jól bevált taktikát alkalmazott: érezve a politikai-ideológiai szorítást, deklarálta, hogy ő "csak" író. Mihelyt enyhültek a viszonyok, azonnal rácáfolt e kijelentésére, s újra hirdetni kezdte nemzetjavító, parasztcentrikus, kollektivista nézeteit. A hatalom pedig nem volt annyira korlátolt, hogy ne jött volna rá a veresi taktikára. Az író érzékelte a pártvezetők növekvő elégedetlenségét, s többnyire elébe ment a komolyabb dorgálásnak. Ahogy a viharfelhők elvonultak, ott folytatta, ahol kényszerűségből abbahagyta.
Az író 1955 végére arra a következtetésre jutott, hogy valami nincs rendjén nemcsak az írók között, hanem a társadalomban sem: a vágyott szocializmus nem hogy közelebb, de egyre messzebb került. Nem magát az eszmét kérdőjelezte meg, hanem a "kozmopolita múltjuktól" megszabadulni nem tudó emberformáló művészeket kárhoztatta: "...a művészek nem hisznek a szocializmusban és nem hisznek a közösségben. Nincs bennük szeretet a nép, a nemzet iránt. Karrier individualisták és kozmopolita nihilisták, vagy pedig tehetségtelenek." (Veres Péter: Olvasónapló 1953-1956. Szépirodalmi K., Budapest, 1986. 402. o.)
Az 1956 szeptemberi írószövetségi közgyűlésen a titkosan választott írószövetségi vezetőség névsorában a kapott szavazatok alapján a tizenegyedik volt. Elnöknek újra őt választották.
Az immár a közvélemény nyilvánossága előtt folyó reformküzdelmekben nem tűnt ki aktivitásával.
1956. október 23-án a Petőfi szobornál és a Bem téren is felolvasta az írószövetség kiáltványát. A forradalom csodálattal és lelkesedéssel töltötte el: "...csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom. Petőfi: Feltámadott a tenger! [...] De, ó, most hallom a rádióból 24-én reggel, hogy vér is folyt [...] ó, hallgatag, gyermeteg magyar népem, sokáig aludsz, és aztán elveszíted a fejed" - írta naplójába. (Veres Péter: Olvasónapló, 1956-1969. Szépirodalmi K., Budapest, 1988. 103. o.)
A forradalom alatt és az ellenállás időszakában becsületesen helytállt mint írószövetségi elnök. Az indulatoktól fűtött légkörben fontos volt, hogy legyen valaki, aki mederben tartja a szenvedélyeket, akit a vitatkozó felek is elfogadnak. Veres alkalmasnak mutatkozott erre a szerepre. Minőségérzékének, józanságának is köszönhető, hogy az írószövetség a forradalom leverése utáni hetekben is méltóan képviselte a reformeszméket. (Lásd erről bővebben: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 29-191. o.)
1957-ben ott folytatta, ahol Rákosiéknál abbahagyta. Elfogadta a hatalom bírálatát a népiekről, megköszönte a neki juttatott közéleti funkciókat. Személyes kapcsolatát az uralmon lévőkkel - 1957-től Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek írt leveleket (lásd Sipos Levente írását: Veres Péter levelezése Kádár Jánossal és Aczél Györggyel. Múltunk, 1997. 2.) - arra is felhasználta, hogy bajbajutott írótársain segítsen, de természetesen arra is, hogy nézeteit népszerűsítse. Egyike lett a pártvonalat követő, a nyugati kulturális hatások ellen legélesebben tiltakozóknak: szidta a tánczenét, a nyegle beszédet, elítélte az anyagi javakat fetisizáló "kispolgárokat", dicsőítette a puritán paraszti erkölcsöket, s a néphagyományok megbecsülésére szólított fel. Járta az országot, szeretett népes hallgatóság előtt beszélni: el- elkalandozva tárgyától, egyre bőbeszédűbben hirdette az igét. Tanulmányok: 45-56 - népi írók
Standeisky Éva
|
