Adam Zagajewski és a magyar hangok

Az "Adam Zagajewski és a magyar hangok" című irodalmi est május 10-én, csütörtökön 19 órakor kezdődik a Nyitott Műhelyben (Budapest, XII, Ráth György u. 4.). Adam Zagajewskit verssel-szóval ideidézik, kötetéről beszélgetnek és abból felolvasnak: Filip Tamás, Sirokai Mátyás és Zsille Gábor, valamint az est házigazdája: Lackfi János.

 

 

 

Zsille Gábor ismertetése a lengyel költőről:

Az 1945-ben született Adam Zagajewski, a kortárs lengyel irodalom egyik legrangosabb alkotója. A legendás hírű Jagelló Egyetemen hallgatott filozófiát. 1982-ben Franciaországba emigrált, és csak húsz év elteltével, a közelmúltban költözött vissza Krakkóba - mondván: "Ennyi évvel a kommunista diktatúra után az emigrációs lét egyszerűen értelmét veszítette."

 

Mindössze három verseskötet állt mögötte, amikor Joszif Brodszkij, 1987 Nobel-díjasa szerkesztésében az Egyesült Államok egyik legjelentősebb kiadója angol nyelven is megjelentette válogatott verseit. (Két további Nobel-díjas költő, Czeslaw Milosz és Derek Walcott ajánlására...) Népszerűsége azóta is töretlen: számtalan irodalmi díj tulajdonosa, felolvasó körutakon vesz részt, kötetei angol és francia nyelven is megjelennek. Minden további méltatásnál többet mond a tény: a szeptember 11-i terrortámadást követően a New Yorker című hetilap Zagajewski egyik versét közölte, méghozzá vastag keretben...

 

Wisawa Szymborskához hasonlóan róla sem állítható, hogy bántóan grafomán alak: mindmáig hét verseskötete jelent meg - és két-két regénye, illetve esszékötete. Személyében ugyanakkor az irodalmi Nobel-díj egyik várományosával akadt dolgunk: már több ízben felterjesztették a kitüntetésre, neve évről évre a dobogó közelében cirkál. Lengyel irodalmi berkekben úgy tartják, tíz-tizenöt éven belül a Svéd Királyi Akadémia ünnepeltje lesz.

 

Elégia című, az összeállításban olvasható verséről Krzysztof Kieszlowski, a zseniális filmrendező halála előtt nem sokkal úgy nyilatkozott: számára ez az egyik legkedvesebb költemény.

 

 

 

A költő egyik nyilatkozata:

"Az én természetes hajlamom a kétkedő irónia, a fürkésző tekintet és a fecsegő száj bizonyos mértékletessége, távolságtartás azoktól az emberektől, akik szüntelenül egzaltált állapotban élnek; mindazonáltal a költészetben az egzaltáltságot és az eksztázist keresem. A költő szüntelenül félúton táncol egy szerzetesi cella, illetve a showbiznisz között. Műveit egy kolostori cella csendjében és magányában írja - a költői felolvasóest viszont már teljes mértékben a showbiznisz területe. Még a legvisszafogottabb alkotó sem vonhatja ki magát ez alól, ha a pódiumra lép. Zsdanov elhíresült mondása Anna Ahmatováról, miszerint egyidejűleg apáca és kéjnő, bármely költőre érvényes."

 

 

Habent sua fata libelli. Adam Zagajewski verseskötete harminc éve akár komoly visszhangot is kelthetett volna Magyarországon, de egy ilyen - akkori fogalmak szerint - "fiatal, pályakezdő, ráadásul legjobb esetben a "tűrt" kategóriába sorolt lengyel költő kiadására ez idő tájt nemigen gondolhatott senki. Erre talán a nyolcvanas évek második felében érett volna meg az idő, csakhogy a '82-ben emigrált Zagajewski ekkorra már sikeresen kijátszotta magát az első nyilvánosságból (habár, mint gyakran hangsúlyozza, nem a politika, hanem a szerelem vitte Párizsba), és persze a fokozódó nemzetközi helyzet sem kedvezett a honi megjelenésnek. Holott épp ekkor indult Zagajewski páratlan nemzetközi karrierje: ő nemzedéke egyetlen költője, akit angol, francia és német nyelvterületen egyaránt nagyra tartanak; ismertsége a nála évtizedekkel idősebb "nagy öregek", a Nobel-díjas Milosz és Szymborska, illetve Herbert és Rózewicz ismertségével vetekszik; számos rangos lengyel és nemzetközi díj kitüntetettje, sőt egy ideje őt magát is Nobel-esélyesként tartják számon. Még a fordított költészet leértékelődését figyelembe véve is kissé furcsa tehát, hogy a rendszerváltás után újabb tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Zagajewskinek önálló kötete jelenjen meg magyarul. Most ez szerencsére megtörtént - a költő jövőre tölti be a hatvanat. (A teljes cikk ITT.)

 

 

Füst című verse a magyar Lettre-ből

 

Túl sok elégia. Túl sok emlékezet.
Széna illatozik, a mezők felett bizonytalankodva
nemeskócsag lebeg.
A halottakat el tudjuk temetni. Nem akarunk ölni.
Ám a ragyogás pillanatai kicsúsznak a varázslataink alól.
A szobámban álmok tornyosulnak,
szorosan egymásra rakva, mint a szőnyegek
egy dunsztos levegőjű, keleti bazárban.
És nincs már hely új költeményekre,
az őz nem fut, a jövőt igyekszik kitalálni.
Senki sem képes az Istenimádatra,
a haragvó, a dühös ima erősebb.
A hús virágai, a reánk nyíló seb.
Füst emelkedik a lapos városok fölött,
és betér a csend a házainkba.
Betér házainkba a telehold.