|
Képzeljünk el egy erdélyi könyvbemutatót, író-olvasó találkozót - vagy bármilyen irodalmi eseményt. Kik vannak ott, kik szólalnak meg? Egyáltalán kiket érdekel az ilyen rendezvény? Sajnos a felsorolás elég rövid, és nagyon egyoldalú. Annyira, hogy akár író-író találkozónak is nevezhetnénk az egészet, mert Az Olvasó általában nincs jelen. |
Középen ül egy író, aki lobogtatja a kötetét, és rendkívül büszke magára. Csakúgy, mint az a valaki, akit a kiadótól küldtek. Mondom: küldtek, mert efféle helyekre magától még a madár se jár. Ott vannak még a kollégák, akiket ez tényleg érdekel. Azt most inkább ne feszegessük: miért. Nincs köze az irodalomhoz. De még a rokonszenvhez se sok. Aztán ott van még néhány ceruzacowboy is, akiket elugrattak egy-egy poros szerkesztőségből, mondván: Menj már, fiam, írjál valami irodalmast. Ez a réteg nem várt elem - a részeggel együtt, aki úgy esik be, hogy fogalma sincs, miről van szó. (Akad olyan is, aki tudja.) Ha szerencséje van az embernek, akkor egy laza helyre téved be. Ha nem tudja, miről van szó, ha nem látta a plakátot, akkor a bemutatót akár egy kocsmai beszélgetéssel is összetévesztheti. De választhat kevésbé szerencsésen. Lehet, hogy egy "nyakkendős" rendezvényt lő magának. Ez aztán még az előbbinél is rosszabb tud lenni, mert ilyen helyeken még véletlenül sem mondja senki azt, amit gondol. A kocsmában azért az igazmondás esete is előfordul(hat). Nem ezekkel a különbségekkel van baj, mindez természetes. Benne vannak az irodalmi pakliban, szükség is van rájuk. Hanem a jelenléttel van baj. Az irodalom egyben közlés, és mint folyamat, befogadót is feltételez - hiszen befogadó nélkül a kép nem teljes. Persze az ilyen dolgokra mindenki egyformán reagál. Nyakkendős, laza, bárki, aki életében leírt egy szót (és ami aztán nyomtatásban megjelent). Arról megint ne beszéljünk, hogy mennyi köze van ennek az irodalomhoz. Rájuk telepedik a nagy Búskomor, és semmibe révedő szemekkel mondják, hogy sajnos nem olvasnak az emberek. Kevesen vannak, akik nem így fogják fel a dolgot, akik nem (csak) a tollforgató populációnak írnak. Az ilyen irodalomtörténeti brontoszaurusz előtt két út áll: vagy rózsaszín borítós szerelmesregényeket ír, vagy azokhoz fordul, akiket még nem fertőzött meg az irodalom mocska. Irodalmi köröket tart huszonéveseknek, megpróbál bennük egy helyes olvasói szemléletet kialakítani. Az ilyen szerző azonban ritka, mint a fehér Zorró. A jelenkori erdélyi magyar irodalom útvesztőiben egyelőre ott tartunk, hogy írók, költők és pár észkombájn, aki szereti magát olvasónak nevezni, egymásnak dobják a felelősség labdáját. Csakhogy nem az a fontos, ki a hibás (neki bizonyos előnyei megmaradnak azért, mert mélyen hallgat), hanem arra a szintre kellene eljutni, amikor az ember felfogja végre, milyen felelőségekkel járhat egy szerep, amit esetleges előnyei miatt vállalt fel. Aki ezt nem érti, az maradjon annál, hogy lefekvés előtt elolvas pár mondatot a Totyogócska kalandjaiból, és írni csak szívemmelegítsélebédet típusú dolgokat ír. |
