A Dokk költészeti portál szerkesztőit bemutató sorozat indul a Ráday Könyvesházban (IX. Ráday utca 27). Május 8-án, kedden 19 órától Székely Szabolcs olvassa fel verseit. Jónás Tamás, a Dokk főszerkesztője beszélget vele.
Székely Szabolcs bemutatkozása honlapján:
"1983. Budapesten születtem, azóta, még, itt élek. Újbudán lakom, Óbudára megyek haza, egy évet töltöttem az Erzsébetvárosban, és Vízivárosban vagyok otthon. Tájékozódási pontjaim még tengerek, sivatagok, emberek, közösségek."
Lackfi János így mutatta be Székelyt a Kortárs folyóirat 2004. decemberi számában:
Kölykös impresszionizmus
Székely Szabolcs versei elé
Székely Szabolcs játékos költő, mondhatni: kölykösen impresszionista. Dzsajadéva a játszótéren táncol, pörög-forog, fürtnyi apró csengettyű, színes kelme suhog körülötte. Vidám keringése azonban valójában merő mozdulatlanság: a játszótér színes vödrös káprázata szertefoszlik, és csak a szobafogságra, vagyis önmagába börtönzöttségre ítélt kisfiú tehetetlen szipogása hallatszik. Ugyanakkor valóban játszó tere, játéktere Székely Szabolcsnak a szoba, Budapest, a vonatsínek köze, a külvilág. A játék itt annyit tesz, hogy cifrázat, szertelenség: a meglevő költői építőanyagokból a statikailag szigorúan szükségesnél jóval többet használ fel. Mégsem túldíszítettek ezek a versek, inkább önfeledten improvizatívak, a rokokó vagy a flamboyant gótika erőtől duzzadó kompozícióit idézve. Ha az életet holmi célelvűség jegyében gyökre vonnánk, a madarak morzeábécét füttyögnének a fán... Tudja ezt Székely Szabolcs, és fölös erőit okosan, pimaszul felhasználva ropja, szaporázza. Takarékoskodjék az, akinek nem futja... "Kőről kőre ugrálok én is / alkalmi súlypontnyi bizonyosság": ez a súlypontbillegtetés nem tét nélkül való, benne van az elesés, elbukás kockázata, ám hozzátársul a levegőbe emelkedés könnyed mámora is.
Az improvizáció, jól tudjuk, nem találomra lefogott hangok katyvasza, hanem szabad eligazodás rengetegféle, nagyon pontosan ismert zenei megoldás között. Hogy valaki a könynyedség látszatát keltve perdüljön-forduljon, előbb rengeteg gyakorlással rendkívüli erőt és hajlékonyságot kell szereznie. Székely Szabolcs virtuozitása nem egyszerű ügyes formakészség, amilyenért a jó magyarosok fejét megsimogatják. Jól mutatja ezt az "uszpuruntu" nyelven írt Húsdal, mely egyszerű rím- és fonetikai játék létére ("gúzsba húzva bús a hús") kesernyés létfilozófiával ajándékoz meg. Vagy ott az Altató, mely Weöres Csiribirijét "olvassa össze" az elalvás előtti birkaszámlálás gyermeki szokásával, a szaporázós, szaggatott ritmus indoklásaként megjelölve a vérkeringést felgyorsító lázat. Ahogy van zenei mondat és lélegzetvétel, illetve sportolói légzéstechnika, ugyanúgy létezik költői is, és Székely Szabolcs teljes birtokában van ennek a tudásnak. Többnyire formában ír, de blankverseiben is érezhető a belső tagolás jóleső iskolázottsága. Nem fullad ki, győzi szusszal, de sosem lihegi túl a verset.
Hasonlatai kidolgozottak, szemléletesek, semmit sem magyaráz túl, de nem is bíz a véletlenre. "Bordád tizennégy ujja feszít meg akkor / marokra fog belülről megragadja / lágy párnáit belső szerveidnek" - írja, máshol meg: "láttam a várost mint ezüsttálcát / mit elegáns fedőként burkolt a szmog / fogantyúja aranyból: napkorong". Megint máshol kibont egy költőietlen szóban szunnyadó lírai erőt: elsiratja a telefonfülkét, és csattanóvá emeli a ritmikai idomításnak meglepően jól engedelmeskedő, hivatalos szószörnyet: "mi lesz a telefonkészülékkel". A fülkék, a helyben utazás e fura kellékei, az éter egykori "játszó-terei" alig egy nemzedékkel újdonságuk ideje után (szinte patinát kapni sem volt idejük) eltűnnek a mobilvilág forgatagában. A rekviemet dúdoló vers-én nem kérkedik holmi szindbádos múltba révedéssel, szellemében nagyon is ott vibrál, zsibong a korral. Csak éppen képes megállni, visszanézni, siratni.
Olykor szívesen elrugaszkodik a talajtól, fellibben éteri, már-már pátoszi magasságokba, Szép Ernő-s naivitással sorsközösségre lépve a "bús, pesti néppel", emberekkel, emberiséggel, s pattanásig feszíti a húrt: "szerelmem / napfényben öntudatlan mosolygás // miféle örök benzingőz lebeg", ám arányérzéke visszarántja a földre, józanul csapja le a labdát: "Budapest / letüdőztelek". Ért a zárlat művészetéhez is: versei nem egyszerűen elfáradnak, megállnak, valahogy csak véget érnek, netán végelgyengülésben kimúlnak, hanem rendre csattanóban összegződnek: némelyik utolsó sor akár szállóigévé is válhatna, reklámkampányt lehetne velük indítani.
Virtuóz technika és gyermeki fantázia kettőse azonban ne vezessen félre: ne higgyük ezt az attitűdöt holmi cukros, angyali ártatlanságnak, ősnaiv szenvelgésnek. Székely leszámolt a gyerekkorral, tudja, hogy "törnek a csontok a szárnyadban", és rögzíti: "felnövésem darabnyi pátosz". Már tud a fuldoklásról, az "életmentő halálfélelemről", arról, hogy útja az életpálya (sínpálya) vége felé vezet. Lírája alapvetően alanyi, egyetemes mértékegysége az "én". Nem nagybetűvel, csak amúgy egyszerűen, a tüdőröntgenleleten olvasható felirat precizitásával ("tüdőm mint a budapesti átlagé"). Ezen a prizmán szűri át a világ fénytöréseit: "hiába forradalmak válóper halál / önmagadból nem mozdít ki többet". Ebbe a pontba sűrűsödik történelem és családtörténet, itt érzékelhető a lét szakadéka: "két vállra fektetve nézem örvény / nyeli el kettős egymagam". Impozáns "trükkje", hogy személyiségén keresztül érzékeltetni képes a személyfelettit, az egyéniben az egyetemest.
Székely Szabolcs verse a 2004-es Év versei antológiában
