Alföldy Jenő

Historizáló kor- és kórkép

BÉRI GÉZA

BUDA (1566)

Legfurcsább volt a gótikus mecset:

kőcsipkés torony, rajta kajla félhold.

Nem kondult már harang, amikor dél volt,

napszálltakor a müezzin kiáltott.

A piacon mily kevert nép gomolygott!

Kaftánok, fez. S mily zagyva már a nyelv is,

arab szavakat üvölt itt egy dervis,

ott német posztós hadar szaporán.

Mert egy az igaz könyv, ez a Korán,

s egy az isten, Allah! Prófétája

Mohamed, Luther, Kálvin. - Mit se bánja

a soros basa, ki e nép ura.

Fürdőt épít a meleg forrásoknál.

- Ebhitű gyaur, sok itt a mocsok!

Aquincum óta kezet se mosott

e borivó, disznót zabáló csürhe. -

A napórák nem jelezték a percet.

Évszázadokban mért a renegát,

olcsón hajlítgatta a derekát,

hiszen a páncélt bőre sose tűrte.

Lófarkas zászlók. Pizzaro és Cortez

megtérített két népet odaát.

Hej muzulmán Buda! Nem csoda hát?

Az indiánok máig keresztények.

Diadalittas müezzin kiáltott.

És nem kondulhatott harang, ha dél volt.

Kőcsipkés torony. Rajta kajla félhold.

Legfurcsább volt a gótikus mecset.

Mindnyájan tanultunk az iskolában arról, hogy a zsarnoki elnyomás idején hogyan próbálták kijátszani költőink a cenzúrát. Nemzeti himnuszunk "A magyar nép zivataros századaiból" alcímmel keltett olyan látszatot, hogy szerzője nem a jelenről, hanem a múlt időkről szól. A Világos utáni önkényuralom éveiben Arany János, Tompa Mihály - Ezópusz, Phaedrusz és La Fontaine állatmeséihez hasonlón - allegóriákba bújtatták a költőtársaknak és a népnek szánt üzeneteiket. Amikor Ferenc József valamicskét enyhíteni óhajtott (helyesebben enyhíteni kényszerült) a magyarság nyaka köré font hurok szorításán, és ellátogatott a "néma tartományba", a verses köszöntésére felszólított költők közül Arany olyan vádló remekművet írt, amelyet évekkel később is csak "óangol ballada-fordítás"-nak álcázva adhatott közre a költő. A ballada olyan lángelmétől származott, akiben az igazmondás szenvedélye messze meghaladta a magánemberi kurázsit. Arany csak akkor ébredt rá tettének súlyára, amikor a költemény már visszavonhatatlanul ott állt a papíron és teret követelt magának. Már nem is álcázásnak érezzük a történelmi legenda csomagolását. Inkább azon ámulunk, hogy a költő micsoda modern áttételekkel transzformálja fel mondandóját, mely messze meghalad minden alkalmiságot és időszerűséget. Ötven, száz, száztíz és százhúsz évvel később ugyanúgy lázított és vigasztalt a mű, mint a kiegyezés előtti években és azután, figyelmeztetve a koronás főt s a zsarnokságban hozzá mérhető vagy rá is licitáló utódait a walesi bárdok legvakmerőbbjének modellt adó költővértanú, Petőfi királyok ellen írt műveire: "Emléke sír a lanton még, / No halld meg, Eduárd, / Átok fejedre minden dal, / Melyet zeng velszi bárd!"

Béri Géza a hatvanas években írta Buda (1566) című versét. A cenzúra ekkor már egészen máshogy működött, mint száz évvel korábban. A cenzort ekkor szuperlektornak vagy irodalompolitikusnak hívták. A cenzúra be volt építve a sajtó és a könyvkiadás fogaskerék-rendszerébe, az agyakba, a szívekbe, az egzisztenciákba. Amire legbiztosabban támaszkodhatott: a félelem. Írott és íratlan, kimondott és kimondatlan tilalomlisták voltak érvényben. Az íratlanok és kimondatlanok voltak a veszélyesebbek: a belülről züllesztőek. Volt, akit azért nem közöltek, mert ötvenhatban verset jelentetett meg a tömegbe lövető rendőrminiszter ellen (akit egyébként a "személyi kultusz" állítólag meghaladott és felülbírált korszakába utaltak). Volt, aki nem lépett be az újraszervezett írószövetségbe. Volt, aki börtönévei múltán amnesztia nélkül járt-kelt (pontosabban: fején a nem hatálytalanított ítélettel tántorgott, kóválygott) a világban - így hozták tudomására: a börtön nyitva áll mögötte, bármikor visszavárja, ha rosszul viselkedik. Béri Gézát még Rákosi éveiben ítélték el illegális ifjúsági szervezkedésért, mely valójában a koalíciós években még legálisan működő, de később betiltott szervezethez való hűségén alapult. Amnesztia nélkül, bármikor újra bebörtönözhető "szabad rabként" élt: 1979-ben vetett véget életének.

A cenzor a hatvanas-hetvenes években már dörzsölt szakember volt. Nem lehetett becsapni "állatmesékkel, allegóriákkal", mint a Bach-korszak magyarul is rosszul értő cenzorait vagy mint a Horthy-éra ideológiai felügyelőit. Béri historizálással, vagyis történelmi párhuzammal próbálkozott. Ezt néha-néha "elnézték", csak arra ügyeltek, hogy a versmagyarázók ne fejtsék ki a rejtett párhuzam jelentését.

Béri török jelképekkel ékesített gótikus palotáról ír versében. Ez a palota keresztény templom lehetett a török időkben, de a hatvanas években csak a neogótikus stílusú Parlament épületére lehetett érteni. A "gótikus mecset" azért telitalálat, mert az Országháznak a gótikus építkezés uralkodó hagyományaitól eltérően kerekded kupolája van, ami könnyen hasonlítható a szintén kerek, kupolás török mecsetekre. A költő furcsálkodik az öszvérkultúrán: a magyar középkor keresztény műveltséget megtestesítő építmény muzulmán eszmét kifejező jelképet, félholdat viselt. (Ahogy a házakon "lófarkas zászlók" lengtek.) A félholdat nem nehéz az ötágú csillaggal társítanunk, amely az ötvenes évektől ékesítette parlamentünk sisakján a csúcsot.

A gótikus templomra illesztett félhold és a neogótikus kupolán díszelgő vörös csillag abszurd, akár a Mona Lisa mosolya fölé pingált bajusz. Rálicitál - vagy rácáfol? - a modern, avantgárd mesterek ötleteire. Ideillik egy dokumentum értékű részlet Gárdonyi regényéből, az Egri csillagokból, mely a csellel elfoglalt budai Vár büszkeségét, a Boldogasszony templomot (a mai Mátyás templomot) idézi föl: "(...) a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. (...) A templom gyönyörű fali festményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy, aranyozott réz félholdat vontak föl és tűztek a helyére."

A török megszállta lakosság is ilyen furcsa, felemás képet mutat Béri Géza versében. Itt-ott már nem csak a megszállók, hanem olykor maguk a magyarok is "kaftánt, fezt" viselnek. A Magyar Néphadsereg egyenruhája az ötvenes években kísértetiesen hasonlított a szovjet Vörös Hadseregére. Gimnasztyorka, félrecsapott, sztyeppei szélvágó sipka, a tiszteken kajlán felmagasított tányérsapka. S ahogy a török időkben, úgy Rákosi alatt sem hirdethette harangszó a keresztény Európáért aratott nándorfehérvári győzelmet.

E sok párhuzam közé belopja a költő a két korszak közti eltérés jelét is. A törököt nem érdekelte, milyen istent imádnak a "gyaurok". Neki mindegy volt, hogy a pápa, Luther vagy Kálvin hitét követi-e a magyar nép. Béri Géza idején - nem csak az ötvenes években, hanem további évtizedekig - államvallásként tették hivatalossá a marxizmust.

Ez a vörös csillag és ez a marxizmus (azaz: "marxizmus-leninizmus") egészen más volt, mint amely József Attila és más kiváló költőink, íróink politikai, társadalomtudományi hátterű műveinek egy részét ihlette. Béritől sem a szocialista eszme volt idegen, hanem az, ahogy meghamisították; ahogy európairól ázsiai észjárásúra silányították. A munkásszabadság jelképe, bármilyen rubintosra világították ki a város fölött, a zsarnokság jelképévé fakult.

Az amerikai őslakosságot leigázó, erőszakkal keresztény hitre térített indiánok példája intelem a vers vége felé: az idegenből importált tanok úgy meggyökeresedhetnek, hogy a "bennszülött" nem ismer többé magára.

Tárgyilagos, visszafogott hangvételével, formai fegyelmével emlékezteti az olvasót ez a költemény arra a korra, amelybe a költő végül belehalt.

A vers a Külvárosi jeladás című, erzsébetvárosi költőket felvonultató antológiában jelent meg a hetvenes években. Ez évtized folyamán sikerült néhányat közölni a költő verseiből az Élet és Irodalomban is - a "nem hivatalos", de őt majd' mindenhol utolérő és sújtó tilalom ellenére. Novellákat is tartalmazó életműkötete csak jó tíz évvel halála után, a rendszerváltozás éveiben jelenhetett meg.