Másnap megint megy János lovat legeltetni. Az ördöngös öregasszony Jánost föltarisznyázta kenyérrel, szalonnával, egy liter bort is adott mellé. - Ha a lovaknak valami baja esik, vége az életednek! - mondta. János, ahogy kiért a jó füvű legelőre, maga is evett-ivott, el is szenderedett. Mikor fölérzett, nincsenek a lovak sehol. De a kácsák se a vízen. Nagyon elbúsult, hogy most már vége az életének. Hanem összecsihhantotta a tűzi kézségét, az acélt a kővel, megint megjelent az ősz öregember. - Mi bajod János? - Nincs egyéb, mint az , hogy a lovak elszöktek valahová. - Egyet se búsulj! Nézd azt a pocsolyát. Ott hempereg benne három kocadisznó. Vágd a fejükhöz a kötőféket, mindjárt lóvá lesznek! János hozzájuk vágta a kötőféket, a disznókból lobogó sörényű lovak lettek újra. Estig legeltetett, hazahajtott. Az ördöngös vénasszony, mérges volt, hogy ez a János béres nagyobb bűbájos lehet, mint ő. Fente a fogát, hogy harmadnapra, mikor fizetni kellene, mert kitelt az esztendő, majd elbánik ő Jánossal. Reggel a vasgereblyével nemcsak vakarta a lovait, hanem ütötte is, miért nem bújtak el jobban János elől. De azért föltarisznyázta fiút, bort is tett neki. - Ha a lovakkal baj lenne, vége az egy szem életednek! - kiáltott még János után az ördöngös. Minden úgy történt, mint a két első napon. János evett-ivott, elszenderedett, mire fölébredt, a lovak nincsenek sehol. Csihantott a csihantójával, megjelent az ősz öregember. - Mi bajod János? - Nem egyéb, mint hogy a lovak elszöktek, se kácsa a tóban, se disznó a pocsolyában, most aztán vége az életemnek! - Egyet se búsulj - biztatta Jánost az ősz öregember. - Gyere velem az ördöngös tanyájára, mert tojássá tette a lovakat, belekeverte a többi közé, hogy eldugja előled. Majd én segítek kiválogatni. Mentek aztán. Az ördöngös éppen nem volt otthon. Az ősz öreg bebújt a kulcslyukon, adogatta kifelé Jánosnak azokat a tojásokat, amikben el voltak a lovak bújtatva. - Vágd hozzájuk a kötőféket! János hozzájuk vágta. Ott nyerítettek az elveszett lovak. Mikor hazaért az ördöngös, nagyon haragudott Jánosra, amiért kifogott rajta. Nem volt mit tegyen, odaadta csikót a szolgálatáért. De a csikó olyan gyönge volt, Jánosnak ölben kellett vinni egy darabon. Zsenge fűvel etette, tiszta vízzel itatta. Egyszer erőre kapott a csikó, s megszólalt: - Pattanj a hátamra, kedves gazdám, száguldjunk, mit a szél Tündérszép Ilona nyomába, mert már kisírja a két szemét utánad. Megindultak aztán, hamarost ott is voltak a kilencfejű sárkány kastélyánál. János fölkapta Tündérszép Ilonát, repült vele hazafelé. A kilencfejű ezt nem tudta. De hallotta, hogy kapar a lova. Kérdezi tőle: - Van szénád, van zabod, van italod, mi a bajod? - Van szénám, van zabom, van italom, de már nincs, nem is lesz szép gazdasszonyom! Akkor kapott észbe a sárkány. Rohant Tündérszép Ilona után, de nem érte utol. A kilencfejű sárkánynak szomorúságában három feje is hervadozott. Aztán megin három, úgy aztán vége is lett. Jánosék pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.
