| A világ írócsodája
Holnap lenne 124 éves a világ írócsodája, egy amerikai írónő. Mint tudjuk, Amerika a csodák hazája.
De nem csak, hogy írónő, ami maga csúcsteljesítmény egy vak, süket és néma embertől, de közíró és közéleti személyiség. Próbáljuk meg elképzelni ma, Magyarországon, nem - mondjuk - hatvan évvel ezelőtt, hogy egy többszörösen hátrányos helyzetű nő (NŐ!) közéleti ember lehessen, megjelenhessen a nyilvánosság előtt. Az európai gyakorlat szerint, ha ilyen eszement ötletekkel állt volna elő, hogy iskola (főiskola!), egyetlen percre ki nem engedik a rácsos ágyból. De Amerikában ez is. Még ez is. Egészségesen látja meg a napvilágot, aztán valami kideríthetetlen betegség miatt megvakul, megsüketül. Hatévesen talál rá egy tanárnő, név szerint Anne Sullivan (aki, ha nem értettem félre, Helen Keller tanításával lerakta a siketnéma oktatás alapjait) A gyermeket jeleléssel tanította meg beszélni, és (csodák csodája). Beszéd olyan lehetett persze, mint a siketnémáké, ijesztő és borzasztó, képzeljük csak el, szívre a kezet (ne hazudj, Olvasó!), a tikkelőt, a hebegőt, a féllábút, a gyengén látót (bár őt talán nem), a fületlent, az üvegszeműt, a görbét és az egyebeket is nehezen viseljük. Nehezen, mert nehezen. Az egészséges ember ösztönös irtózása és félelme mindentől, ami nem kerek. Így van ez, de könnyebb eltagadni. Amerikában az egész személyiség az ország szellemének megfelelően teljesít, nem számít különlegességnek, harcos, aki nem adja fel, nem dől el. Mielőtt teljesen lelassulna, ráerősít, mint maga a nagy és gyönyörű Amerika. Akinek módja van rá, kötelességének érzi, hogy segítsen. Melléálljon. Nálunk - Közép-Európa - bevett szokás, aki elesik, rálépünk a fejére, aki bedől, rúgunk rajta egyet, aki megalázkodik, lehetőleg még jobban megalázzuk, mint terveztük. Nem biztos, hogy az állítás minden helyzetben kompatibilis, nem láttam Amerikát, és ha láttam volna is, mit láthattam volna belőle, Amerika maga a világ, de ha csak az elmélet szintjén igaz, ahol a gyenge kap még egy esélyt, nem mészárolják le azonnal spártai módon, nem repül lefelé azonnal a Taigetosról, Amerika másolhatatlan és legyőzhetetlen. 1900-ban nyilvános, rendes főiskolára iratkozik be. Kitüntetéssel végez.
Helen Keller megtanul gépelni. Teccel követni, Olvasó? Egy süketnéma, vak nő megtanul gépelni. Egyedül, segítség nélkül írja könyveit, leveleit. Már ez a "segítség" is különös. Nem beszél (csak úgy, ahogyan, alig érthetően). Ki gépel addig? Nem lát. Nem hall. Nem látja a "tájat", nem olvas újságot. Nem hallja a madarakat, a "rádiót", a "televíziót", nem hallja barátnői fecsegését, nem hallja a buszon az embereket, nem hallja a reggel és az este közti különbséget. Mit ír? Ez az. Mit ír? * Kapcsolódó: |
További cikkek ebben a rovatban
