|
Ugyanakkor nem árt meg, ha a József Attila születésnapját ünneplő, a tűréspontot sokszor meghaladó beteges lihegést rációval ellensúlyozandó az ember időről időre megolvassa az előző szám Jelenits-interjúját:
A József Attilához hasonló kaliberű zsenik lehetnek az etika szerinti "jó emberek"? A költőt legjobb barátai is egy nehéz természetű, öntörvényű, sokszor összeférhetetlen embernek írták le, akit nem volt könnyű elviselni.
Nehéz dolog ez. Szoktam volt mondani, a butaság nem biztos, hogy nagyobb istencsapás, mint a zsenialitás. A tehetséges ember megérdemli, hogy törődjenek vele, de nem csak azért, hogy a tehetségét kifejlessze, hanem azért is, hogy a tehetsége az emberségét agyon ne nyomja. József Attilát nem tanította meg senki sem élni. Vörösmarty mondja egy versében erről, hogy "az élni nem tudónak baj úgy élni". József Attila egy ilyen élni nem tudó ember volt.
Ez nyilván betudható annak is, hogy félárvaként nőtt fel, csak útjában volt mindenkinek, akár ma egy állami gondozott.
Igazi szeretetet, igazi figyelmet nem kapott. A Mama nem csak a padlásra nem tudta felvinni, törődni, elbeszélgetni sem tudott vele. Nem ért rá erre. Ezért voltak aztán azok az apró, ám a gyerek lelkében súlyos sebeket okozó drámák. Rábízta, hogy legeltesse a tyúkot, a többi gyerek persze kiröhögte. tovább Árgus 2005. 6. szám.
Kapcsolódó:
Benedek Szabolcs Parázsvölgyéről (rec)(Árgus )
ÁRGUS 2005. május
Árgus 2005. 03. (lapszemle 6 pontban)
|
