Ez a vonal-tematika a kötet írása közben alakult ki, hirtelen ötlet volt, vagy eleve így fogtál hozzá az egészhez?
A legelején találtam ki. Körülbelül egy időben született a két első történet, a Bikinivonal, és a párizsi történet, a Törésvonal. Vicces, hogy egyébként nem is hasonlítanak: a Bikinivonal apró mozaikokból épül fel, és inkább a látvány dominál benne; filmszerű vágásokat használok, és sok nem prózai, hanem inkább versbeszédet idéző váltást.
Főleg az okozott gondot a prózaírásban, hogy ne legyen sok. Egyrészt a mondatok, a szövegek hossza. Hogy mi az a mennyiség, amit be lehet emelni egy szövegbe. Sokszor éreztem, hogy még mindig sok. Még mindig félve olvasok bele a könyvbe, még mindig úgy érzem, hogy ki lehetne dobálni belőle jó pár dolgot, pedig rengetegszer átnéztem. Él bennem egy kép, hogy hogyan is kell kinéznie egy novellának: ez egy teljesen lecsupaszított, szikár valami. Közben azért azt is érzem, hogy valahogy úgy kell eljárni, mint a rakott krumplinál: időnként azért kell egy kis tejföl két réteg közé, hogy jobban csússzon.
Elolvastam pár kritikát, blogbejegyzést, és sokan emlegették, hogy jól eltaláltad a ?panel-életérzést?, a húsz évvel ezelőtti világ hangulatát, emlékeit. Sokakat meglepett, hogy ennek a kornak az emlékezési munkálatait pont te fogod elvégezni.
Mindenképpen ezt akartam. Mostanában szembesülök azzal, hogy bizonyos dolgokat a mostani tizenévesek nem értenek. Egész egyszerűen nem tudják elképzelni azt a miliőt ? itt most konkrétan iskolai dolgokra gondolok. Annyira megváltozott a szellemisége az iskoláknak ? szerencsére ?, hogy azt a nyomasztást, azt a nagyon erős tekintélyelvűséget a gyerekek már nem tudják elképzelni. Kemény István mesélt erről tegnap, pont itt, Szigligeten egy beszélgetésben ? és ezt én is nagyon fontosnak tartom ?, hogy a családokban kussoltak, nem voltak történetek; másrészt létezett az a furcsa skízis, hogy más az értékrend a családban, és más az iskolában. Ám mindeközben a szülők is tartanak valamitől, és a gyerekeknek nagyon nehéz volt átérezni, hogy a szülők tulajdonképpen mitől szoronganak. Állandóan az hallottam, amit anyám máig szokott is emlegetni, és én erre nagyon allergiás vagyok, hogy ?de kislányom, nem lesz ebből baj??. Mindenütt ez a homályos aggodalom, hogy bizonyos dolgokat nem csinálunk, mert annak következményei lesznek, és a félelem, hogy ezt soha nem lehet kinőni. Attól, hogy valaki felnőtté válik, ez a rettegés nem múlik el, mert hogy ha így szocializálódott, akkor benne maradnak ezek a szorongások. És ezt nagyon nehéz elmagyarázni egy olyan generációnak, ahol a szülők már nem ebben a nyomasztásban éltek. Nyilván most is vannak ilyen értékrendbeli különbségek, de nem annyira éles a határ.
Emlékszem, az ötödik osztályos tananyagban szerepelt Lenin életrajza. Külön füzetet nyitottunk, amibe írni kellett, képeket kellett bele gyűjteni. Én alaposan elcsúsztam időben, és amikor ez kiderült, az egész családom azzal foglalkozott, hogy különböző kiadványokban Lenin-képeket keresett, nehogy rossz jegyet kapjak, miközben mindenki röhögött az egészen. A nagybátyám például a MAHART-könyvtárból lopkodott ki nekem könyveket. Érezni lehetett, hogy nem veszik komolyan, másrészt viszont mégiscsak véresen komolyan volt véve a dolog, hiszen azt láttam: a felnőttek mozgósították egymást, hogy a gyereknek nehogy baja essen. Mert ha nem csinálod meg a Lenines feladatot, akkor az óhatatlanul politikai gesztusnak minősül, pedig lehetett volna egyszerű hanyagság is.
Az egész abszurd, mert abba nősz bele, hogy mindenhol más és más értékrendeknek kell megfelelni, miközben persze érzed, hogy nem teljesen az van, ami. És ezt nagyon nehéz utólag megmagyarázni, közben pedig nagyon sok olyan rossz reflexet alakít ki, ami a dolog okának elmúltával sem szűnik meg. Úgyhogy szerintem fontos megírni mindezt, mert nagyon nehéz elképzelni például azt a sivárságot, amiben egy-egy külföldről érkezett tárgy önmagában értéket képviselt, csupán azzal, hogy máshonnan érkezett. Azonnal furcsa megbecsülés övezte, fetisizáltuk, pusztán azért, mert ?onnan? jött, és nagyon kellett rá vigyázni.
Nagyon különös volt tehát a beszédmódoknak ez a többfélesége, másrészt ez a végtelen sivárság, ami akkor nyilván nem tűnt annak; csak utólag nevezed sivárságnak, hiszen mindig adottnak tekinted a környezeted, a tárgyi világot. Föl sem merült, hogy bármivel összevesd, hiszen nem ismertünk, nem is ismerhettünk mást.
Szomorú, hogy ha mondjuk most sérelem ér egy gyereket az óvodában, akkor a szülő inkább nem szól, és ezt árulásnak érzi a gyerekével szemben. Erre mondhatjuk azt, hogy a Kádár-kor nem akkor ért véget, amikor úgymond vége lett, mert azok az emberek, akik akkor nőttek fel, most élik a felnőtt életüket, ugyanazokkal a reflexekkel és, hát torzulásokkal ? nem tudok erre jobb szót találni.
Ha egyenruhás embert látsz, összeszorul a gyomrod akkor is, ha nem csináltál semmit.
Bizony, és hát ugye miért is? Ugyanez a helyzet a BKV-ellenőrökkel. Ha meglátok egy karszalagos ellenőrt, azonnal irracionális félelmem fog el. Annyira rettegek tőlük, pedig ugyan mit csinálhatna velem? Legföljebb megbüntet. De még akkor is félek, ha van jegyem, hiszen arra gondolok, hogy bármi megtörténhet. Tök mindegy, hogy neked van-e jegyed vagy nincs. Ezt persze szélesebb értelemben véve mondom, de bármi megtörténhet, és nagyon kis részben múlik rajtad, hogy mi. Lehetőleg legyen jegyed, ez azt az ? egyébként átmeneti- érzést ébreszti fel benned, hogy rajtad múlik a dolog.
Azért tartottam fontosnak mindezt elmondani, megírni, mert van egy gyerekem, aki most kezd eszmélkedni: kilenc éves, és elkezdte látni a tágabb világot maga körül, és elkezdett rákérdezni, hogy hogyan is vannak a dolgok. Közben pedig magamon is észreveszem, hogy nem szívesen konfrontálódom az óvodában ? most már az iskolában ?, mert minden esetben mérlegelem azt is, hogy ez vajon majd hogyan hat rá vissza. Tehát nincs meg bennem az a reflex, ami egy szabadabb világban élő felnőtt emberben meglenne, hogy márpedig én odacsapok az asztalra ? mert mielőtt odacsapnék, elkezdek mérlegelni.
Ezt mi meg úgy éreztük, hogy a szüleink folyamatosan elárulnak, ettől van lelkiismeret furdalásuk?
Hát éppen ez az, ez nagyon fontos, egyenes következménye a kettős értékrendnek: ők tudják, hogy ha hosszútávon akarnak jót ? amit te gyerekként nem érzékelsz ?, akkor abban az adott helyzetben nem állhatnak ki melletted; emiatt aztán persze lesz egy homályos lelkifurdalásuk, és ez aztán olyan konfliktusokban nyilvánul meg, amelyek nem valósak: mondjuk amiatt ordítanak, hogy miért az ajtó előtt hagytad a cipőt, miközben persze az a bajuk, hogy miért nem tudtak annak a tanárnak jól odamondani és megvédeni téged. Ez nagyon hülye dolog, és nagyon nehéz azt megtenni szülőként, hogy ne vidd tovább ezt a teljesen beteg viszonyrendszert, hanem valós konfliktusokban gondolkodj; akkor és ott mondd azt, amit kell.
Persze azt nem tudom, hogy ha az ember minderre rálát, ha többé-kevésbé tudatosulnak benne ezek a problémák, akkor az változat-e bármin is. Ebben én elég pesszimista vagyok, úgy gondolom: nem nagyon. Attól, hogy tudod, még ugyanolyan maradsz, mert ezek korábban alakulnak ki, harmincasként ezen már nehéz változtatni. Az egyetlen megoldás szerintem, ha valamennyire ironikusan kezeled ezeket a szituációkat, és amikor a saját gyerekeddel ismétlődnek ezek a történetek, akkor picit megpróbálod kívülről látni magad. De ez nem mindig megy, nyilván. Csak épp azt nem tudom, hány nemzedékig kell még továbbmennünk a jövőben, hogy ezek ne öröklődjenek tovább. Azt gondolom, hogy mi eléggé meg lettünk nyomorítva ? minden patetikus felhang nélkül mondom ezt, mert egész egyszerűen nem normálisak a reakcióink. Rettenetes azt látni, hogy ha nagy társaságok berúgnak a mi generációnkból, akkor nemcsak mondjuk Eddát énekelnek, hanem időnként mozgalmi dalokat is: mert hogy ennek a nemzedéknek ez volt a közös kultúrkincse, ezekhez kötődött a közösségi élménye.
Amikor a könyvet olvastam, több lehetséges előkép, példakép jutott eszembe. Kik hatottak rád?
Móricz és Tar Sándor mindenképp, ők nagyon fontosak nekem. Csáki Judit megemlítette a Magyar Narancsban közölt kritikájában Raymond Carvert is, ennek nagyon örültem. Borzasztóan tetszik az a rövidség, az a sokkoló tömörség, ahogyan ő megmutat egy dolgot: apró kis gesztusokból sejtünk meg a múltban sarjadó régi történeteket, félrecsúszott sorsokat ismerünk meg apró jelenetekből.
Végül még egy kis kiegészítés a már emlegetett determináltsághoz: én úgy éreztem, igaz, csak apró dolgokban: mintha azért érezni lehetne egy kis reményt is.
Amikor ezeket írtam, akkor azért nagyon erősen az munkált bennem, hogy ez nem lesz másképp, hogy nincs feloldozás, nem tart semmi sehová, ahol egyszer csak értelmet nyernének a dolgok. A kötetzáró, Miserere című történetben mondjuk le van zárva a dolog, mert olyan, mintha megbűnhődne a pasas, amikor a végén székletet hány.
De a legtöbbször, erre jó példa a Melegpadló c. történet, ahol van egy alkoholista apuka, aki eléggé szörnyű és fenyegető figura ? legalábbis én ilyennek képzeltem el ?, aki saját körvonalazatlan szorongását agresszióvá transzformálva adja tovább; és ott van a saját gyereke, akit fölébreszt éjszaka, hogy továbbörökítse a szorongást. Azt akartam megírni, hogy ez így megy tovább. Hogy ez van, és ez lesz.
Király Levente
(Az interjú teljes szövege a napokban megjelent Árgusban olvasható)
