 |
(részlet a regényből)
Le nem tudtam venni a tekintetem róla. Én, Buzogány Andor, láttam már akkor ezt-azt, de ehhez foghatót soha. Soha ilyen kecseset, a többinél fél fejjel magasabbat, egy-két fejjel magasabbat, nyílt tekintetűt, vonzó mód kissé rekedtes hangút, jó humorút, első pillantásra feltétel nélkül megnyerőt - szünetekben elgondolkodva cigarettázót. Teljesen lerészegített, erre a mai nap is pontosan emlékszem, megszédített hosszú lábaival, a gyönyörű térdkalácsok alatt kissé kiszélesedő lábikráival, szűk nadrágban - amiért gyakran meg is szólták - élesen kirajzolódó hoszszú combjaival, kis kerek, szinte fiús ülepével, a jól körvonalazódó, tenyérbe való, magasan fekvő két csábító féltekével; elölről - a combok találkozásánál - a húsba vágódó felezővonallal, a föld képzeletben meghosszabbított ozmotikus, függőleges rotációs tengelyével, a köröző gondolatok bővérű mediterránjával, Földközi-tengerével, középpontjával, mely számításban a tizedesei révén végtelenbe nyúló pi egyenlő ki tudja, mivel, a köldök egyenlítője alatti ekliptikus Baktérítővel - a két mesés lábszárat simogató, kifejezésre juttatva eltakaró, erős cérnákkal összefogott, szeméremdombra, Venus dombjára szopódó finom banánszín bársony (esetleg sötétkék kordbársony) találkozásával. A jelekből ítélve sejthettük, Éva az egyik kimagaslón legszebb szeméremdomb birtoklója, amivel nő valaha is büszkélkedhetett. Feljebb a karcsú csípő, mit alkalomadtán úgy riszálhatott, ahogy a kosárból ingerlő zeneszóval, mozgó furulyavéggel előcsalogatott pápaszemes kígyó riszálja magát. Mindezek felett a kihívóan hegyesedő mellpár, hipnotikus zöld szempár, a fenék irányába aláhulló, sosem eléggé hangsúlyozható, leírhatatlan sötét hajzuhatag, az a szívünkre omló, illatával erogén zónáinkat egyenes úton ingerlő.
Azok a kréta törékeny hengerét úgy szorító ujjak, hogy ne lehessen kétértelműségen kívül másra gondolni, teljesen megbabonáztak.
Mindenki csak addig lehetett szép, míg Éva be nem futott közénk, akkor még úgy tűnt, fájdalmasan egészen máson járatva az eszét. Egyedül talán Überpipner tanárnőt, előző legényálmunkat kivéve, mindenki úgy hatott mellette, akár egy - a saját előnytelenségére és szerencsétlenségére - a szárazra kikecmergő, ügyetlenül kacsázó pingvin a ruganyos léptű havasi párduc mellett (ha ezek rövid időre is, de valahogy egymás mellé kerülhetnek). Gyönyörűséges büszke nőstény leopárd volt abból a fajtából, amelyik egyetlen pillantásával, mordulásával porban fetrengő, rémült gyönyörünkben nagy ívben pipilő kamaszkutyákká változtathat bennünket; sakálok elkeseredetten üvöltő falkájává, amelyről úgy tűnt, számbeli fölényét kihasználva: már-már nekiront vakmerőn a nemesebb vadnak, ám ő meg tudott állítani bennünket szemgolyói egyetlen villanásával. Mindenki a maga ketrecében szerette volna látni, hogy minden áldott nap odavethesse reszkető húsát kiéhezett fogazatának.
Meg tudtam volna gyilkolni azt, aki őt akkoriban birtokolta.
Emlékszem, míg ő beszélt, jegyzetelt, kérdezett, magyarázott, a padsorok közt sétált, én - nem tudván uralkodni magamon - észrevétlenül levetkőztettem, kéjes borzongásaim és lelkiismeret-furdalásaim pocsolyáiban fuldokolva egyre szaporább lélegzettel, elboruló aggyal lemeztelenítettem, azonban megérte, így bűntudattal is, mert akkor ott állt előttem pőrén, és eszébe se jutott takarnia előlem világszép szemérmét. Évek múltán betegessé váló rögeszméimtől hajtva megpillantottam ott őt, amint felmerül a kádból, feláll és úgy áll, áll mozdulatlanul, önmaga is saját bájaiban gyönyörködve, míg a vízcseppek - teste homorulatait és domborulatait követve - lassan visszacsurognak a fenyőillatú kagyló-kád-kehelybe, melyből az imént merült fel - haja most nedvesen tapadt vállára. Akkor akaratom erejével, hirtelen támadt megjelenítési vágyamban a képet titokban a táblára vetítettem és körülnéztem, van-e foganatja: a többség döbbenten bámult a tábla mozivásznára, egyesek kacarásztak, valaki helyeslően bólintott felém, én pedig kimerülten borultam a padra, hogy kisvártatva újult erővel folytassam ocsmány tevékenységem.
Éva most - még mindig a vízben állva - kinyújtotta hosszú fehér karját, s a tükrös szekrénykéből kiemelte a borotvát, hogy eltávolítsa feleslegesnek tartott szőrzetét. Bal lábát a kád peremére helyezte. Figyelmesen dolgozott, egészen a térdkalácsig, ezután lábat váltott. Óvatosan kaparta végig a másik angyali eredetű végtagját is, néha belemártva a borotvát a vízbe, ám az utolsó öblítésnél váratlanul félrecsúszott a penge éle, ügyetlenül oldalt futott, zabolátlanul sebet ejtett Éva hófehér, nyár elején már kreol, érzékeny bőrén, nem túl mély szántást ugyan, de nyomában kiserkent a vízitündér vére, s a vörös vércsepp - mérhetetlen gyönyörünkre - elindult lefelé, a színtelenül sziporkázó vízcseppek nyomában - a maga bíbor rakoncátlanságában. Függőleges vörös csíkot hagyott maga után Éva sípcsontján; míg mi ijesztő vérszomjjal párosuló ellágyulást éreztünk, ő timsóért nyúlt az alsó fiókba; timsóért, ez majd csípi (!), könnyeket csal a szemébe, de összerántja a sebet, elállítja a vérzést. A már száradó vonalkát konstatáltuk mi aznap tanárnőnk harisnyátlan lábán. (Éva csontjaiból faraghatta később kristálytiszta hangú sípjainak egyikét a mindörökké élő, buja és bozontos, kecskelábú Pán, hogy elbűvölő zene kíséretében zenghesse az elmúlhatatlan szépségeknek szentelt panegiriszeit, zengesse dicshimnuszait az örökké újjászülető gyönyörökről. Ehhez nem volt elég a maga szimpla vadászkürtje, a saját sután csavarodó kecskeszarva, priaposzi dudája, kicsorduló ökörnyála.)
|
