Balogh Robert: Nem valagát!

Avagy a Költő felel

Március 13-án Komlón egy nyolcosztályos gimnáziumban, melyet Nagy Lászlóról neveztek el, egy barátom ott tanít, zsűrielnökösködni hívott versmondó-versenyre. Tucatnyi tizenegynehány év körüli gyerkőcére jutott három koponya zsűri, egy kis osztályterem, néhány szülő, tanár, barátok. Töméntelen forradalmi versre számítottam, patetikus szólamokra, nagyjából megúsztam. Sőt.

A helyzet ismerős, csak a másik oldalról. Ahogy a versmondó feláll a helyéről, megteszi a szükséges métereket, ahogyan reagál a helyzetre, hirtelen eldönti, merre is nézzen, kit bűvöljön a szemeivel, szuggerálja-e a zsűrit, vagy a közönség felé forduljon
Várnám a verseket, erre az első versenyző rögvest prózát mondott, Fekete István: Fecskemadár című szövegét. Vajon miért választotta pont ezt az érzelgőst, vagy ő teszi érzelgőssé? Aztán vers következett, a komolyarcú fiúcska megijesztett: Illyés Gyula: Költő felel. Nem érti a nem neki való szöveget, nem illik hozzá, a helyzethez sem, faramuci, ezt a szót írtam mellé, bár némelyik gondolatnál, mintha megragadná a fiút valami erő. Ezért választhatta? Másodjára Petőfi Alföldjét mondta (aki prózát választott, csak egyszer kellett megnyilvánulnia), majdnem ugyanúgy. Egy kislány következett, aprócska, sötéthajú. Újabb megdöbbenés, Weöres Sándor: Kutya című verse következett. Lehetett érezni a vers szerkezetét, jó szüneteket tartott a lány, csak elvesztette a fonalat középtájt. Másodjára Petőfit mondott, Palota és kunyhó. Az remekül sikerült. Az ellentétek megjelentek, pörgött a vers, volt benne indulat, értette is. Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek című prózája következett. Egy aprócska, szőke, duci kislány lépett elő, gyönyörű eleven ibolyakék szemekkel. Mindenkinek mélyen belenézett a szemébe, állta a tekintetek próbáját, s úgy mondta a szöveget, ahogy a gyerekszínészek szokták, kincstári szemtelenséggel, élénken, gyerekhangon.
Majd elkövetkezett számomra a mélypont. Egy a többiekhez képest óriásira nőtt méla szőke lány, nekiállt szavalni, méghozzá egynemű fátyolos hangon, patetikusan, ősrégi szavalóversek ködlöttek föl előttem, s ment fel bennem a gőz. Karinthy Frigyes Előszavát hogy lehet így elnyammogni? El kellene tiltani a lányt a versmondástól! Másodjára Váczi Mihályt hallhattunk tőle. Szelíden, mint a szél. Ugyanúgy, talán testhezállóbb mélasággal. Iszonytató kín az öröklődő emberi elmabajjal szembesülni.

Valamikor még hittem, hogy a világ előre halad, okosabb lesz mindenki, mire megnövök, nem lesz már Jó ebédhez szól a nóta, Korda György Aztán még mindig csak itt vonyítanak. Maradt a malomalja, fokos De ezt a teljesítményt is alul lehet múlni. Érkezett egy csaj, kinézettre tizenhat, s rákezdett Lázár Ervin: A fába szorult hernyójára. Látni egy majdnem nőt, s hallani egy gyereket. Érdekes kettősség. A szöveg remek, a felsorolások árnyalhatók, hogy melyik állat áll a másik hátára, hogy kiszabadítsák az a fába szorult hernyót, ha már elviselhetetlenül kajabál. De nem, a gyerekes hangon elnyámmogott szöveggel unalomba lehet fojtani bárkit.

A hetedik versenyzőből egyetlen momentum ragadta meg a figyelmem, amely méltó az emlékezetre -először Kányádi Kecskéjét mondta - másodjára Arany János Tetemrehívását. Nagyon nem illett szegényhez a szöveg, hadart is kissé szegényem, de mondott egy zseniálisat: nem valagát. (eredetiben: #8220;Közöttünk nem vala gát".) Ez elég volt, hogy átvészeljem Bárczi Benő siralmas balladáját. No, de ekkor megélénkült az egész terem. Az eddig izgő-mozgó, sutyorgó fiúcska lépett színre, talán feleakkora volt, mint a méla szőkeség. A fülei kissé elálltak, szemtengelyferdülés, fogszabályzó De ennyire eleven, őszinte fiúcskát csak filmen látni. Nagyon jól mondta Pákolitz István Fürdőkádban című versét. Nem akart semmi különöset mímelni, se nem szerepelt, se nem mórikálta magát, csak jelen volt. És ez elég volt a győzelemhez. Másodjára Petőfi Csokonaiját mondta, az is stimmelt rá, nem kis hetykeség, és önbizalom is csepegett belé.

Eztán egy reményteli kudarc következett, nagyon szép, nagyon jó hangadottságú lány, rettenetes verssel. Böszörményi Anikó: Haza című versét nem tudni mi ihlette, ahogy ezt a széplányt se erre a szöveg elmondására. Másodjára Rimbaud: Kenyérlesőkjébe belesült. Következett újabb Kányádi: Arany János kalapja, majd egy újabb Fekete István szövegrészlet, a Téli berekből. Nagy kérdést jelentett, hogy egy tizenhároméves lányt mi késztethet arra, hogy bemagoljon egy száraz, s rideg prózát a tél kegyetlenségéről, amely megtizedeli a vadállományt, s elősegíti a természetes kiválasztódást, netán az evolúciót is. Döbbenet. Legvégül egy újabb élénk fiú, Lázár Ervin: Szamárfülével aratott sikert. Kicsit hadart, de érzékenyen, gördülékenyen áradt a szöveg, természetesen. Ő lett a második helyezett. Persze ez csak akkor derült ki, midőn a zsűri visszavonult, s egyetértett.

Majd következett a díjkiosztó. Sikerült nevettetni a társaságot, kezet csókolni a díjazott leánykáknak, kezet rázni a győzedelmes férfiúkkal. Itt következett az, ami a számomra a jutalmat jelentette. Ennyire őszintén örülni embereket még nem láttam.
Tanulságos látni az örömöt, az őszintét.
Ahogy meglepődik egy kicsi emberpalánta. Ahogy ez megtörténik benne. Ahogy a többiek ennek örülni tudtak. Négy díjat tudtunk kiosztani, a legkisebbel kezdtük. Nem számított, mekkora az értéke a díjnak (könyvutalvány ezertől kétezer ötszáz forint értékig), nem hiszem, hogy csak azért a plusz irodalom ötösért, vagy dicséretért képes valaki ennyi tortúrán keresztül menni.
Az első helyezett kapta meg utoljára a jutalmát, addig végiggratulálta a többieket, s leginkább ő lepődött meg. Fülig vörösödött. A tanárnőjével beszélgettem később, elmondta, ez a fiú mindenhol csak vesztes volt, még soha semmiben nem nyert. Hétvégén beállított hozzá tele szatyornyi verseskötettel.
Ha ilyen még van, akkor lehet, hogy érdemes írni.
Gyerekeknek.