A Bárka-díjak átadása Békéscsabán

   
   A rendezvényt ötórai kezdéssel írták ki, és alighanem indították is pontban ötkor, mert a két-három perces késés már megfoszt a főszerkesztői köszöntőtől. A játszóház színpadán egy népviseletbe öltözött leány énekel édesbús erdélyi dalokat, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, modorosság nélkül (a békéscsabai zenei szakközépiskola végzős növendéke, amint utólag megtudtam). Ízléses, és udvariasan rövid a népzenei produkció, közben gyors körbepill., a terem tele, többkamerás tévéfelvétel folyik, 65-70 néző, viszonylag sok a diák. A színpadon, az énekes kislány mögött már ott ül a Bárka két szerzője, Erdész Ádám történész, és Balogh Tamás (kép) irodalomtörténész. Mielőtt helyet keresnék, csinálok néhány fotót a hátsó sorban ülők feje fölött, az egyikük hátra is fordul, nyilván zavarja a gép csattogása, Tarján Tamás az - elnézéskérőn vigyorgok.
   A népdalokat követően Elek Tibor áll a publikum elé, és a Bárka profiljáról, eredményeiről, a szerkesztői törekvésekről beszél, így vezeti fel a friss lapszám bemutatását. (Miközben a dalos kislány a sorok között hátra szalad, a közelemben ül le, úgyhogy csak a fülem a főszerk.-é a továbbiakban, szemmel a népi szépség (mint olyan) esztétikumában gyönyörködöm - Tibort láthatom máskor is.)
   
   Aki figyelemmel kíséri Elek Tibor nyilvános megszólalásait, a Bárka pozicionálását célzó nyilatkozatait, az joggal várhatta, hogy a főszerkesztői krédó már ismert sarokpontjai fognak terítékre kerülni, úgymint: (1.) a Bárka olyan szerzői kört alakít(ott) ki magának, amelynek tagjai így együtt sehol máshol nem publikálnának, valamint (2.) a többi vidéki irodalmi lapnál hangsúlyosabban támogatja a régióban élő, vagy innen elszármazott szerzőket, ráadásul (3.) nem szolgálja ki az uralkodó kánonokat; a szerzők meglévő elfogadottságát nem, hanem csakis a kéziratok saját jogú esztétikai értékeit mérlegeli a lapszámok összeállításánál, és ebben az értelemben "kánontörő". Elek Tibor mostani lapbemutatása azonban más. Nem emeli ki a különféle irányzatoknak és az (akár egymással szembeálló) írócsoportoknak közös keretben teret adó sokszínűséget, nem hangsúlyozza a Bárka kánonoktól való függetlenségét. Csak a határozott regionális szerepvállalást említi a korábbról ismerős törekvések közül.
   

    Aligha véletlen az egyszerűsödés. A lap státusza változik az irodalmi folyóiratok piacán, beérkezetté lesz lassan. Valószínűleg a főszerkesztői visszafogottság, magabiztosság is ebből fakad. Nem szükséges hangoztatniuk, hogy az élvonalbeliek többsége rendszeres szerzője a folyóiratnak - mert ez természetes. A Bárka szerkesztőségéből kánontörésről beszélni pedig értelmetlen lenne ma már. Nem tudja törni, mert részévé vált, alakítja. A válogatás hangsúlyaival maga is hozzájárul az uralkodó kánonok mozgásához, változásához (nem olyan mértékben, persze, mint az Alföld vagy a Holmi, de mégis).
   Az általános bemutatás után a főszerkesztő ismerteti az idei első szám koncepcióját, egy-egy mondatban felhívja a figyelmet a fontosabbnak tartott szövegekre, majd Erdész Ádám és Balogh Tamás élőben is összefoglalják a lapszámban közölt tanulmányaikat (Bárka-szemle: ITT).
   
   A friss-Bárkás blokk után ismét az énekes kislány lép színpadra, ezúttal furulyával. Síró dalokat játszik, pontosan, érzéssel, gyönyörűen.
   

   Túlcsorgás nélkül, lendületesen megy minden, alig negyven perce fut a program, és már a Bárka-díjról beszél Elek Tibor. 2000-ben alapították, azok kaphatják meg, akik hosszú idő óta tevékenyen részt vesznek a Bárka munkájában, plusz a tárgy évben jelentős publikációval-publikációkkal gazdagították a lapot. A korábbi díjazottak között találjuk Grendel Lajost, Kiss Lászlót, Szilágyi Zsófiát, Tandori Dezsőt, Zalán Tibort, Vámos Miklóst (Grecsót és Kiss Ottót nem, de ők nem is kaphatják meg soha, mivel a szerkesztőség közvetlen munkatársai).
   
   Elsőként Tarján Tamás (kép) díjazott szólíttatik. A tanár úr nem beszél túl hosszan, ebben is udvarias. Megszólalása nyugodt, magabiztos. Röviden megköszöni a díjat, azután békés megyei kötődéséről beszél (a '80-as évektől jár rendszeresen a Viharsarokba, Gyulai Várszínház, Sík Ferenc (nyaranta a várszínház művészeti vezetője volt, együtt dolgoztak ezen-azon), a Bárkának jó tizenöt éve ír Tarján, szinte a folyóirat indulásától kezdve). Majd néhány színházi anekdota, feszesre szabva, frappánsan: Agárdy, Sinkovits, Sütő; az Advent a Hargitán Nemzeti Színházbeli bemutatója, amit negyven százalékban improvizációból nyomott le a két színészóriás, és ami után Sütő csodálkozva, kicsit rosszallva megkérdezte Agárdyt, hogy "Gábor... ezt én írtam?". Tarján végül megemlíti, hogy dramaturgként, színikritikusként szerzett élményeit le szeretné írni, mielőtt végképp elfelejti őket. Lesz belőle egy kötet. De nem most, majd inkább néhány év múlva.

   Nagy Mihály Tibor sötét ló számomra, alig hallottam még beszélni. Főszerkesztőnk barátságosan a Szonettkirályként konferálja fel, és az első gesztusok alapján arra számítok, hogy legalább fél óráig fog szerepelni. De (kellemes csalódás) nem. Pici megköszönés, némi szakmázás (higgadtan, hidegfejűen, semmi lírai ömlengés), két perc az egész, azután elővezeti néhány munkáját. Feltűnik, hogy a ritmust követve olvas. A ritmust, nem a mondatokat. Ez meglep kicsit, ritkán találkozni ilyennel. De nem szaval egyáltalán, nem érzékenyül el a saját szövegeitől, szóval teljesen rendben van a dolog. Hallgatható. Zenében, zeneiségben gondolkodik, nyilván - legalábbis ennek tudom be a kicsit éneklős produkciót.
   

   
   A díjazottakon kívül Kiss Ottó és Grecsó Krisztián olvas még valamennyit. Ottó a kiadás előtt álló gyerekregényéből (A terepasztal lovagjai, Könyvhétre jön, a Palatinus-nál), Krisztián pedig egy novellából (már megint szektás; meg nem nevezett vallási csoport vidéki gyülekezete, tanító érkezik Pestről, félreértések, tahóság, jó az egész, szépen is adja elő, bár ezen is érzem ugyanazt, mint az Isten hozott utáni, az ÉS-ben megjelent rövid prózáin, hogy ti. a szöveg itt is, ott is ki akar törni a keretből, amit a szerző kigondolt-megszerkesztett hozzá).
   Az est zárlataként a fonott hajú kislány népzenél még egy keveset, ezúttal hegedűn. Szép. Rápillantok a telefonra, másfél óra volt. Elég is ebből ennyi.
   A hivatalos program után a szokásos összevisszaság a játszóház melletti kisteremben: ásványvíz, pogácsa, Grecsó a vonathoz induló vidékieket gardírozza, Tibor főszerk. Tarjánnal tárgyal valamiről, Kiss Ottó pedig aláírásgyűjtő ívet nyom a kezembe. Egy ifjú hölgy gyűjti azokat az aláírásokat valami ellen vagy mellett, az igazolványom számát csak fejből írom be, nincs kedvem keresgélni. Látom, a fonott hajú énekes kislány távolabb, a gyerekkönyvtár egyik asztalánál szöszöl, készülődik ő is, a pulóverét veszi fel épp. Kedves mozdulat, ahogy kihúzza copfot a gallérból. Aztán Tibor int, hogy indulunk vacsorázni. Itt a vége. "Jó volt. De nem baj." Szabó Tibor
   
   Kapcsolódó:
   Bárka-szemle2006/1
   Grecsó a Terasz.hu-n
   Bárka a Teraszon
   Szabó Tibor: Tárcák