Elek Tibor főszerkesztő értékelő beszéde után szerkesztőségi műhelytitkokra és stratégiákra derül majd fény, s mivel a szerkesztők nagy része (Grecsó Krisztián, Kiss László és Kiss Ottó) a kortárs próza sikeres művelője is egyben, ezért az elhangzó művek magas színvonala is előre borítékolható. Szabó Tibor pedig az online változatot mutatja be.
Ízelítőül Kiss László: Első síelés - tragikus úti élmény - c. írásának részletét közöljük (a teljes változata a Bárka Online-on olvasható):
"A határhoz érve emlékezni kezdenek a sejtek. Zavartan igazgatom a csomagokat, várom a rám törő vámost, géppisztolyos határőrt, de gond nélkül csusszanunk át. Ausztria, te csodás. Harminc fok, jó ég, hogy lesz ebből síelés. Folyamatosan sötétben siklik a busz, alagút alagút hátán. Ölembe ejtem a könyvem: Ausztria olvasás-ellenes ország.
A szállás osztrák államszerződés előtti, három néni hangtalanul sertepertél a konyhában, a gondnok csontos úriember, keveset beszél, akkor se érteni, mit mond, de legalább magyarul teszi. Kedvenc zenekarom a közelben koncertezik, próbálkozom a gondnoknál: messze van-e Graz. A fejét rázza, mit tudja ő, és a nénikhez igazít. Messze van-e Graz. Nem tudják, a másik irányba kell menni. Van-e legalább tiszta pohár. Azt tudják: nincs, bár azt mondják: van. Nem veszünk össze. Az ízlésesen berendezett szobák kárpótolnak: a zuhanyzóban papírjától megfosztott guriga, a falakon pókháló a dísz. Lábunk alatt recseg a szőnyeg, valahol poloskák rohangálnak. Jó ég, hogy lesz ebből síelés.
Fölfelé a felvonókapszulák úgy himbálóznak, akár gyermekkori lengőtekében a golyóbis. Túl a nosztalgián embereket vizionálok, agyukból síléc csonkja meredez, tántorgásuk nyomán haragosan ropog az összevérezett hó, másokat hegyi mentők csúsztatnak le, fölöttünk kék helikopter kelepel. Gyomromban idegesség szaladgál, fülem az egészségesnek becézett hegyi levegő feszíti széjjel; Vazulként tapadok az áthűlt padkára. Hol van ilyenkor Brinkmann doktor.
Odafönn minden a legnagyobb rendben: az über-csúcsra vezető felvonó alagútjában úgy tűnnek el a társak, mint vágóhídon a sertés, a gyerekeknek jégmaci integet. Nekem tetszenek az Alpok, visít egy süldőlány.
Hamar beilleszkedem, tisztességes pária. Oktatónk, magas, síelni tudó ember, viszonylagos türelemmel nézi, amint háttal megindulok, de akkor sem tűnik bosszúsnak, amikor söröző germánok között landolok. Ők is elnézőek, letörlik bajszukról a sörhabot, és szőkén vigyorognak. Alacsony vagyok, kicsi, a léc a talpamhoz erősítve elkényeztetett eb: lapít, sunnyog, ha ráparancsolok, röhögve odébbáll, aminek kénytelen vagyok engedelmeskedni. Az ember a léc legjobb barátja. Miközben fölfelé csákányozom magam a szolidárisan enyhe gerincen, filozófia van. Nem én írom a sílécet, ő ír engem. Álarcos síelők suhannak el mellettem, egy snowboardos osztag hullámot ver az aurámba."
