Mikor már nagyon messze jártak, betértek egy faluba. Parasztemberek laktak benne. Olyan szegények, mint ők. Szívesen fogadták a kertészt és a leányát. Egyikük mindjárt be is hívta, étellel-itallal kínálta elfáradt vedégeit. - Kik vagytok, és miért vándoroltok? - kérdezte a parasztember később. A szegény ketész töviről hegyire elmondott mindent. Az egész falu szörnyülködött ekkora gonoszságon. Senki sem hitte el, hogy a lány lopott volna, hiszen lerítt róla a jóság és a becsületesség. A parasztok hamar megszerették s maguk között tartották őket, adtak nekik földet, ahol kedvük szerint dolgozhattak, a kertész meg virágokat termelhetett. Most már boldog lehetett volna a szegény kertész, de a szégyent és megbántást nem tudta elfeledni. Addig ette-rágta a bánat, míg egy napon elfogyott az életereje. - Kislányom, maradj jó és becsületes! - ez volt az utolsó szava. Amália ott maradt a faluban. Kertészkedett tovább a parasztoktól kapott földön. Egyszer hatalmas vihar vonult át az országon. Sírtak, jajagattak a fák az erdőben. Többnek letört az ága, koronája. Vihar után a király erdőse kezdte összeszedni a sok letört ágat. Az egyiken egy szarkafészket talált. A fészekben a tarka tojások között egy gyűrű fénylett. Valódi gyémántgyűrű volt az! Az erdős mindjárt gondolta, ezt lehet a királylány elveszett gyűrűje. Vitte is azonnal a király kastélyába. - Felséges királykisasszony! Itt van a gyűrűje. Egy szarkafészekben találtam a vihar után az erdőn - mondta és átadta a gyűrűt. A királylány mindjárt megismerte elveszett gyűrűjét. Amikor az erdős megjelent, a gonosz szobalány is éppen a királykisasszony szobájában volt. El is akart gyorsan iszkolni, amikor meghallotta, hogy a gyűrűről van szó, de nem sikerült neki. A királylány szigorúan rászólt: - Miért állítottad, hogy a kertész lánya lopta el a gyűrűmet, mikor nem ő tette? A szobalány még csak egy szót sem szólhatott, mert az erdős kért engedelmet a beszédre, s elmondta mindennek az okát. Hiszen tudott ő mindent. Elpanaszolta neki bánatát a szegény kertész, amikor találkozott velük az erdőben. A királylány nagyon megharagudott a gonosz szobalányra. Tömlöcbe vetette, és kiadta a parancsot katonáinak, hogy hozzák kastélyába a kertészt és a lányát. A katonák elindultak a szegény kertész és Amália keresésére, de hiába kutattak át minden falut, nem találtak nyomukra. Kérdezték a parasztokat: mind azt mondták, semmiféle kertészt és lányt nem ismernek. Pedig ismerték mind, de attól féltek, hogy a katonák bántani akarják szegény Amáliát. Szerették valamennyien, ezért féltették és vigyáztak rá. A katonáknak szigorú parancsuk volt, nem mertek eredmény nélkül hazatérni. Keresték tovább a kertészt és a lányát. Egyszer az egyik katona véletlenül összetalálkozott Amáliával. Mindjárt felismerte. Hintóba ültette, és már vitte is a király kastélyába. - Amália, igazságtalan voltam hozzád! - mondta a királylány. - Most már tudom, hogy nem te loptad el a gyémántgyűrűmet. A gonosz szobalány haragudott rád, azért hazudta nekem, hogy te voltál a tolvaj. Itt van a gyűrű, legyen a tiéd! De hol van az apád? Miért nem jött veled? Ezentúl együtt laktok itt a kastélyomban. - Nekem nem kell az a gyűrű, amelyik miatt annyit szenvedtünk. Édesapámat is miatta veszítettem el: belehalt szégyenébe. A kastélyban sem maradok, hanem visszamegyek a szegény parasztok közé. Közöttük érdemes jónak és becsületesnek lenni. Olyannak, amilyennek szegény édesapám tanított egész életében! - Ennyit mondott csak Amália, s már ment is vissza a faluba a parasztokhoz. Még máig is él jóságban és becsületben, ha meg nem halt.
