Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény kertész. Ennek a kertésznek volt egy lánya, Amália. Édesanyja korán meghalt, apja nevelte kisgyerek kora óta. - Jó légy, és becsületes! - ezt mondogatta mindig a szegény kertész a lányának. Amália meg is fogadta apja intését, és így nőtt fel jóságban és becsületben. A kertész a királynál szolgált. A királynak is volt egy lánya. A királylány nem volt rossz, de volt neki egy szobalánya, akibe igen sok gonoszság szorult. Amália mindennap vitt virágot a királylánynak. Egyszer elébe állt a gonosz szobalány, és azt mondta neki: - Add nekem a virágot! A királylánynak már úgyis sokat adtál! - Nem adhatom neked a virágot - felelte Amália. - Mit mondjak a királylánynak, miért nem hoztam neki? - Hazudd azt, hogy elfelejtetted! - Én, hazudni?! Soha! - rázta meg határozottan fejét Amália. Ezzel sarkon is fordult. - Megbánod te még ezt! - kiáltotta utána a gonosz szobalány. Ettől kezdve állandóan kereste az alkalmat, hogyan állhatna bosszút Amálián. Rossz hírét kezdte terjeszteni, de az emberek nem hitték el, ismerték Amáliát, és tudták, hogy milyen jó és becsületes. Egyszer aztán történt, hogy a királylány éppen fürdött, amikor Amália vitte neki a virágot. Gyémántgyűrűjét az ablak párkányára tette. És mire végzett a fürdéssel, a gyűrű eltűnt onnan. Ki vitte el, hová lett? Senki sem tudta. A szobalány látta, elérkezett a bosszú órája, odaállt hát a királylány elé, és azt mondta: - Felséges királykisasszony! Én tudom, ki vitte el a gyűrűt. Senki más, mint a szegény kertész lánya, Amália. A királylány először nem akart hinni a szobalánynak, de aztán eszébe jutott, hogy Amália valóban akkor vitte neki a virágot, amikor fürdött. Mivel pedig senki más nem járt abban az időben arra, elhitte, hogy Amália a tolvaj. Mindjárt katonákat küldött a kertészért és leányáért. - Add elő a gyémántgyűrűmet! - támadt a királylány Amáliára. - Nem adhatom elő a gyémántgyűrűdet, felséges királykisasszony, mert nem vittem el! - felelte őszintén és határozottan a kertész leánya. - Hazudsz, a gyűrűt csak te vihetted el! Huszonötöt üttetek rád! A kertész csak ámult. Nem akarta elhinni, hogy lopással vádolják az ő jó és becsületes lányát. Nem is tudta szó nélkül hagyni a lehetetlen vádat. - Felséges királykisasszony! Az én lányom jó és becsületes. A gyűrűt nem ő vitte el. Fejemmel felelek érte! - Mit nekem egy kertész feje! Azt bármikor leüttethetem! De nekem nem a fejed, hanem a gyűrűm kell. Ha azonnal elő nem adjátok, mindkettőtökre ráüttetem a huszonötöt! - toporzékolt a királylány. Persze sem a kertész, sem a lánya nem adthatta elő a gyűrűt, rájuk is ütötték szegényekre a huszonötöt. De még ez sem volt elég: világgá kergették őket. Azonnal el kellett hagyniuk a kastélyt. Ment, mendegélt a szegény kertész és a lánya. Testükön sajgott a kemény ütések helye, de jobban fájt a szívük, hogy ilyen igazságtalanul bántak velük. - Azért te csak légy egész életedben jó és becsületes! - mondta még ekkor is a szegény kertész a lányának. Útközben találkoznak a király erdősével. - Hát maguk merre ilyen letörten? - kérdezte őket. Nagyon csodálkozott, és ő sem hitte a vádat, mikor a szegény kertész elmondta esetüket. Hívta is a vándorokat, térjenek be a házába, de a kertész csak rázta a fejét. - Nem maradok ennek a kastélynak a környékén sem! Itt a becsületnek nincs értéke! - mondta, és ment, mendegélt lányával együtt tovább. (folytatjuk)
