Nagyon sajnálom, hogy elmúlt az a boldog állapot, ami fiatalkoromban körülvett, elfogott, ha valami miatt verset kellett írnom. Azt hiszem, hogy az lenne most is - idézőjelben - az igazi munkamódszer, amit Babits valahogy így írt meg: ?Úgy született a vers egykor ujjam alatt, ahogy az Isten megfog egy bogarat.? Valaha az volt az írás boldogsága, hogy akaratomtól és írástudásomtól vagy nemtudásomtól teljesen független volt. Nem is kellett ?munkát? végezni, a vers egyszerűen ott volt és kész volt. Természetesen a saját formájában, hiszen a forma együtt születik a verssel. Nem tudom, melyik szüli melyiket, talán inkább a forma, mert ezer és ezer versforma létezik, és még egy fiatal költő is elég sok hangnemben és ritmusban, többféle hangütéssel kezd írni.
A kezdet kezdetén a vers önmaga volt, s mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából, úgy röppent a papírra. Aztán az ember az idők során sok mindent önkéntelenül megtanul magáról a nyelvről, a prozódiáról, a ritmusról. Én az első külföldi utamtól számítva kezdtem el egyre inkább felfedezni a magyar nyelvet. Egy bizonyos idő után már nemcsak a forma, a nyelv is okozta a verset, sőt nem egy esetben egy-egy szó indította el az alkotás folyamatát. Nem is kellett valami különleges szónak lennie, ami egy vers őssejtjévé tudott válni. Nem egy olyan versem van, amelyben csupán egyetlen szó merült fel valahonnan, és ehhez társultak különféle képzetek, újabb szavak. Aztán az ember eljut végül oda, ami már nem a boldogságos állapota az írásnak, amikor már kívülről is nézi, ami formálódik benne. A kezdetek kezdete, a váratlan felbukkanás most is megvan, csak most már nem mindig hiszem el, hogy ami felvillan, az úgy jó, ahogy van. Nem biztos, hogy minden esetben igazam van, de valahogyan kritikával tudom illetni, vagy adott esetben meg sem írom. Most már például nem kelek fel éjjel, ha verssort álmodom. Érdekes módon ez inkább a fordításnál működött. Nagyobb fordítói munkák esetén éjjel háromkor, négykor arra ébredtem, hogy egy verssor, amivel régóta kínlódtam egyszerre csak ott volt. Most úgy érzem, hogy a tudatos megformálás végső soron inkább árt a verseimnek, mint használ. Sokkal jobb lenne arra az isten
tudja kire hagyni magunkat, arra a valakire, aki egyszer csak elkezd beszélni bennünk. Sok olyan dolog van, amiről pontosan tudom, hogy azonos érzelmi, lelki, tapasztalati szituációban megismétlődik a lelkünkben. Majdnem olyan a levegő hőmérséklete, a fények színe, a szél, az ég, a lelki kedv is, mint egyszer valaha ? és akkor ez, ebben a kiválasztott pillanatban elkezdi írni a verset. Ezekről az érzésekről csak dadogni tudok, mert az úgynevezett munkamódszer tulajdonképpen nem is nagyon érdekel. Többre tartom a megcsinált vernél a megszületett verset.
