Volt egyszer egy király s annak egy igen kedves udvarmestere: Habakuk a neve. Valahányszor a királynak tanácsra volt szükdége, Habakukhoz fordult, s Habakuk adott is tanácsot, de nem az ő fejében termett az. A hamis Habakuk mindig egy kevés haladékot kért, hogy el ne siesse a tanácsadást, aztán hirtelen összehívta a soktudó embereket, akik a király udvarában laktak, azok aztán meghányták-vetették a dolgot, Habakuk meg szaladt a királyhoz a jó tanáccsal, s úgy adta elő, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Hanem a tudósok megsokallották Habakuk csalafintaságát, s panaszra mentek a királyhoz. - Felséges királyom - mondta szónokuk -, panaszunk van Habakukra. Mi fundáljuk ki a jó tanácsokat felséged részére, s mégis Habakuké a tisztesség. Márpedig, higgye meg, felséged, hogy ez a Habakuk hatökör. Soha még egy jó tanács nem született az agyában. Tessék csak próbára tenni. - Jól van - mondotta a király -, majd próbára teszem. - S kegyelemben elbocsátotta a tudósokat. Mindjárt hívatta Habakukot. - No, Habakuk, tudom, hogy te vagy a legbölcsebb ember az országban, s bizonyosan megfelelsz arra a három kérdésre is, amit én neked most feladok. Felelj meg hát nekem először is erre: hol kél fel a nap? Másodszor: milyen messze van a föld az égtől? Harmadszor pedig: mit gondolok én? - Felséges királyom - izgett-mozgott Habakuk -, nehéz kérdések ezek, bizony nem tudok megfelelni mindjárt. Hanem, ha három napot kapnék a három kérdésre, talán kisütnék valamit. - Jól van, hű szolgám, Habakuk, megadom a három napot - mondotta a király, s Habakuk mély hajlongások között eltávozott. Hej, szegény Habakuk! Most már mit csináljon? A tudósokhoz nem fordulhatott, mert hiszen jól tudta, hogy azok mártották be a királynál. Nem volt maradása a palotában, de még a városban sem, búsan bolyongott a város határán, a végtelen pusztaságon. Amint ment, mendegélt, megszólítja egy juhász, aki éppen Habakuk juhait őrizte. - Adjon Isten, nagy jó uram, miért olyan szomorú? - Hej, ne is kérdezd, nagy a gondom. De a juhász addig faggatta, hogy Habakuk elmondta, mi nyomja a lelkét. - No, ez ugyan nem nagy dolog - mondotta a juhász. - Kár ezért búsúlni, hopmester uram. Cseréljünk ruhát, hadd menjek én a királyhoz, majd megfelelek én a kérdésekre. Habakuk nem sokáig gondolkozott, levetette csillogó-villogó ruháját, aztán a juhász subáját a hátára vetette, a botját kezébe vette, s úgy billegett-ballagott a nyáj után. A juhász meg felvette a fényes hopmesteri ruhát, s ment a király színe elé. Bezzeg hogy a király nem ismerte meg, mert jóformán rá se nézett, csak odavetette. - No, Habakuk, kész vagy-e a feleletekkel? - Kész, felséges uram. - Hát hol kel fel a nap? - Felségednek a palotában, nekem meg a pusztán. - Hogyhogy neked a pusztán? - Úgy, hogy ma ott virradtam meg, mert éjjel-nappal a pusztán jártam-keltem. - No, jól van, Habakuk, akkor hát helyesen feleltél meg az első kérdésre. Nos, milyen messze van a föld az égtől, - Az bizony éppen olyan messze, mint az ég a földtől. - Nagyon helyes, Habakuk. Mégiscsak te vagy a legokosabb ember az országomban, no, most felelj a harmadik kérdésre: mit gondolok én mostan? - Felséged bizony azt gondolja, hogy Habakuk áll felséged színe előtt, pedig csak a hopmester juhásza áll, ő pedig őrzi helyettem a nyájat. - Bizony, ha úgy van - mondotta a király -, ez órától fogvást te vagy az én hopmesterem, Habakuk meg csak maradjon juhásznak. Így lett a juhászból hopmester, a hopmesterből pedig juhász.
