Egymást diktáló versek

(MONDJÁK AZ ÉLETEM)

Első szerelmem Garami Gabriella,

az erdész hat éves kicsi lánya!

Emlékszem rá, milyen szép voltál

és hogy szerettél és hogy szerettelek!

Az osztály rólunk rigmust harsogott

kórusban; kicsúfolta a szerelmünk, amelybe

egyszercsak beleszólt a történelem.

Ungvárra költözött az erdész család,

mikor a Felvidéket visszacsatolták,

s egy nap nem jöttél iskolába, aztán

soha többé. Soha többé nem láttalak.

Nem hallottam rólad. Nem tudom, élsz-e még?

Hallottál-e valaha felőlem? Olvastad-e

egyetlen versem legalább? Ezt olvasod-e?

*

Szerkesztettem verseket, a másokéit;

és hogy szerettem a munkám! Akár

kertészkedni a kertben. Küldték vagy

hozták a verseket a költők; volt, aki

az elsőt, volt, aki az utolsót.

A szívem összeszorul, ha rájuk gondolok.

Azokra, akik költők lettek, élnek a versben

és talán örökké élni fognak.

Megrendülve gondolok azokra, akik

verse által él s megmarad az ország,

túl a kivágott erdőkön, a kiáradt és

kiszáradt folyókon, gyűlő szemétdombokon,

a ferde arcú politikákon. A szellem

csatornái átjárják az életünk.

*

Miskolc és Harsány közt az út mentén

az aranyosi csárda, mely mióta tudok róla,

erdészlakként szolgált s azzal az útra néző

táblával a falán, mely szerint a Kutyavacok

tanyánál itt 1849-ben megverték a magyarok

az oroszokat. Sokszor olvastam a táblát

az úti járművekről, mert helybeli magyar

történelem volt. Sőt egyszer vendégségben

jártam a házban lakó erdésznél egy barátommal.

Most döbbenten látom, hogy a tábla eltűnt

a falról. Világít a hiánya. Megyek tovább

kis sajgással a szívemben. Eszembe jut,

hogy akivel itt jártam, a

kulturális örökség minisztere apja volt.

*

Mint a tó és mint a tenger, olyan vagy

kicsi haza, de mint a hegyi patak

olyan is vagy. Jössz velem, beszélsz

hozzám, míg figyelek a világra és magamra.

Aztán meg olyan vagy, mint a tó-tükör;

az arcom látom benned kegyetlen; a tiszta

mélyedbe látok és mert hánytorgó tenger

is vagy, a történelem vagy, úgy adod

nekem magad, te magamra találtató magányom.

Veled sokszorozódom és nem akarok tőled

szabadulni. Bejárom hegyeid, fáid és

vizeid, aközben gondolkozom rólad és

magamról. Írod bennem a verseid. A többit

nem tudom mondani, mert mondhatatlan.

*

Pályáztam rá, hogy egy versfüzérrel

az ország történetét a nyaka köré

tegyem díszül; arra is, hogy a magam

életét mint koszorút a lába elé. Lássa,

hogyan élt, gyötretett érte a kis cseléd-

lány kölyke. De a polgárt nem érdekelte.

Se a képességem, se az életem nem volt

elég, hogy a verset "finanszírozza",

mert ő inkább számol, mint olvas, és nem

az élő vers kell neki, hanem az örökség.

Azt nem gondolja, hogy egyik nincs a másik

nélkül. Hát írom amit írok a magam kedvére

szegényen és reményben. Szólok a szóért,

amellyel fiai; amelyben a nemzet él.

*

Laktam munkáslaktanyában is, ahonnan

én nem a gyárba indultam, hanem

a gimnáziumba. Reggel kilestem,

hogy ki jár munkába délelőtt,

s a kerékpárjával mentem iskolába,

a városba. S mire megjött délután

a munkából, kerékpárja a helyén volt.

Így loptam az életem, a lehetőségem

hozzá naponta, boldogan és örömmel.

Arra soha nem gondoltam, hogy ez maga is

iskola! De most arra gondolok, hogy

hány ember és körülmény nevelt

engem észrevétlen és hogy hány felé

köt máig a téphetetlen hála!

*

Nem tudják rólam a polgárok, hogy én

fák közt és állatok közt nevelődtem

és onnan hoztam mindazt, amit általában

emberi erkölcsnek, jó érzésnek mondanak.

Ezért a bokrok alá én élelmet és vizet

hordok hajnalonta szemét helyett. Nem

tudják azt sem, hogy verset olvasok,

rendszeresen, ahogy az alkoholista iszik;

sőt írok is. Semmit se tudnak, azt se,

hogy rejtek találkám van az állatokkal,

olykor az erkélyen is a madarakkal;

arra nem is gondolnak, hogy igazi hangot

már csak ők küldenek felém, és gyönyörű

tekintetet. Hát feljelentéssel fenyegetnek.

*

Telefonon hívott a biztosító nő. - De,

asszonyom, ez reménytelen dolog! Én író

vagyok, az én munkámért egy fabatkát nem

fizet a kormány. Szép, tiszta szavaimat, hogy

paraszt, munkás, egyesség, fedez, támogatás és

így tovább; lihegve nyugat felé a kanyargós úton

hullatjuk el. És az én munkám senkinek se kell, de

szeretném, ha lopkodnák. És az erkölcsi és a

szellemi értékeket sehol sem jegyzik. Hogy

jegyezzék, lehetne-e? És a magyar szó hangsúlyát

és a magyar mondat lejtését lehetne-e biztosítani?

Legvégül kérdem: a legősibb magyar vállalkozók:

a költők még mindig itt sínylődő maradékát,

lehetne-e és hogyan biztosítani? Tessék?

*

A versekből a költészet hova lett?

És miért nem történik meg a csoda?

Mondjuk, a Hajnali részegségé, és

hova lett a kérdés, abból egy legalább,

ami az Esti kérdés? Hova lett, amit Ady

Endre szerint őrizni kell? A felelősség,

melynek a Dunánál lennie kell, most

hol van? A papok, katonák, polgárok

után kik jönnek? Hova lett a munkanélküli,

a munkaadó, a munkavállaló után, aki

munkát kap, a munkás? Mi az, hogy

szöveg, ha dallam nincs se kívül, se belül?

A fehérek közt hol van az európai? Én

tudom Krisztust az Ómagyar Mária Siralomból.