Úsztál már hínárban?
Húsod nyálkás levelek súrolják, karodra, lábadra szőrös indák csavarodnak.
Lankadatlanul törsz előre, hogy kijuss a szabad vízbe, ahol könnyűvé válik a tested. Ahol már nem küzdesz, mert a víz felhajtóereje és a hajszolt szervezetedben felszabaduló opiátok harmónikussá és szabaddá teszik a mozgást. Nincs energiapazarlás, ahol koherencia, egyensúly, természetesség van. Félelmek nélküli felszámolódás.
Kilenc éves voltam, amikor először írónak képzeltem magam, pontosabban ráéreztem az írás örömére, ami a való élet förtelméből kiutat jelentett. Nem sejtettem, hogy mérgezem magam.
A kétely és a becsvágy démonai először kamaszkorom tájékán kezdték egyéb -az adott életszakaszban természetes módon jelentkező démonokkal szövetkezve- megdolgozni a lelkemet. Menekülőre fogtam. Normális kerékvágásba igyekeztem lökni, taszigálni életem szekerecskéjét. Tudományos pályafutást szántam magamnak. Egzakt módon föltenni és nem megválaszolni az élet nagy kérdéseit.
Mint egy közönséges csaló, vagy egy álruhás herceg. Nappal épít, éjjel rombol. Marasztaltak az egyetemen és én igent mondtam, nappal igent és éjjel nemet. Lázadtam és írtam, míg egy reggel arra ébredtem, hogy nem. Hogy nincs mit tenni. Lelepleztem magam. Föladtam magam. Mondhatnám megtaláltam magam. Hohó, arra ébredtem bizony, hogy művész vagyok, ha a kategória, rég tudtam, mégoly idejemúlt is.
De nem értem ki a szabad vízbe. Csak egy kevésbé hínáros szakaszban lubickoltam, mely lubickolás egyre inkább a szabadon fuldokláshoz hasonlított.
Persze teveszarból is lehet /a technológia ismeretében/ remek pipadohányt, vagy játékot készíteni, meg tüzelőt. Én megszerettem a teveszart. És leszartam a hínárban úszást. Sőt örültem a hínárban úszásnak. Gyümölcsöző volt. Megerősödött a karom meg a lábam, a bőröm meg sima lett, mint a baba popsi.
Megjelentek az írásaim. A hínárban egyedül úsztam, mégis tartoztam valahova. A mélyvíz felől hallani véltem Thomas Mann, Dosztojevszkij és a többiek hívását. De nekem még gyerekeket kellett szülnöm. Ezt nem tudom, ki mondta, vagy követelte meg tőlem, illetve áldott meg vele. És lőn. Talán az aszály miatt, ami nyilván a globális felmelegedés következménye, kevesebb lett a víz és több a hínár. Kevesebb a levegő és több a békanyál, moszat, lápifű. Néha elaludtam úszás közben.
Amikor Balázzsal terhes lettem Rebeka végre beletörődött az óvodába. Háromszor harminc napig, mínusz hétvégék és ünnepek, áttetsző, kristálytiszta vízbe értem. Gyorsan meg is írtam a Kemény vajat. Azóta még a lábamat is le kell tennem, nem úszhatok folyamatosan, társadalmi és nemi szerepek fogságában, nem kis energiát szentelve elhanyagolt és lenézett magánéletem létrehozására tocsogok és süppedek bokáig az iszapban. Be kell látnom, hogy ez az édes-sós vizecske, ilyen. Alapvetően hínáros, büdös és zavaros, legalábbis itt az én szakaszomon. Persze akkor is úszom, és csak azért se fulladok meg és csak azért is kiérek a mélybe.
Azon már nem is tudok sírni, hogy a gépemből a minap elveszett az összes adat, vagyis le lett törölve minden, amit eddig magírtam, de minden az égvilágon. A következő regényem fele, versek és novellák. Miért nem sírok? Talán sokkot kaptam és most kómában úszom a hínárrá vált vízben.
Vagy kiértem a mélybe.
