Bozóki András kulturális miniszter beszéde a Nemzeti Színházban
2005. április 11.
József Attila a huszadik század költője volt.
Egy század, amelynek végén addig sosem látott mértékben terjedt el a szabadság a Földön. Ugyanakkor ez a század tele volt rabsággal és szenvedéssel.
A szabadság vágyának és a szabadság hiányának ez az ellentéte kíséri végig József Attila költészetét.
Szabadságot! ? mondja József Attila, ? ?Levegőt!? ? írja József Attila a költő.
A diktatúra kultúrpolitikája megpróbálta József Attilát kisajátítani, a rendszer költőjévé tenni. Ám József Attila költészete nem engedelmeskedett. Nem lehetett őt politikailag felhasználni, mert saját formát, saját nyelvet teremtett.
A diktatúrák sosem tudják az igazi alkotókat saját sorkatonájukká kényszeríteni.
Minden nagy művész, művész volt, nem ideológus. József Attila költészete költészet, nem ideológia.
Emberi sorsok költője volt, a kisemmizettek életének megrajzolója, bárhol és bármikor is éltek vagy éljenek a kisemmizettek.
Az egyén kiszolgáltatottságának és szabadságéhségének erkölcsi dilemmája, a ?Miért legyek én tisztességes? kiterítenek úgyis! / Miért ne legyek tisztességes? kiterítenek úgyis.? kétsoros hátborzongató tömörségében mindannyian ott vagyunk.
A szolidaritás, amelyet a mindenkori szenvedő emberrel vállalt, a ?nagyon fáj? életérzése József Attilát örök kortárssá teszi.
József Attila új formát teremtett a költészetben. Életműve után nem volt említésre érdemes magyar költő, aki valamilyen módon ne vetett volna számot mindazzal, amit József Attila létrehozott.
Olyan költői nyelvet alkotott, amely feleslegessé teszi a klasszikus és a modern éles megkülönböztetését: ő ugyanis egyszerre mindkettő volt.
Úgy teremtett új nyelvet, hogy megőrizte a régit, úgy bontott, hogy közben épített. Ez volt a József Attila szabadsága ? az alkotóé, aki nem látja a szabadságot a világban, de költészetében mégis megteremti azt.
Az igazságtalan világgal szembeni dac, maga a vers a belső szabadság helyszíne.
Néhányan azt mondják, elmebeteg volt. Holott az a korszak volt elmebeteg, amelyben élt. Az a betegség, ha a téboly normális. És az van észnél, aki egy bolond korban őrült.
Eszmélet: ez a szó József Attila válasza egy megzavarodott világra.
József Attila nemcsak önmaga számára és nem csupán az alkotás pillanataira mentette meg a szabadságot, hanem megmentette mások számára is: művészi élmény befogadása révén.
Annak reményét üzeni nekünk, hogy a gondolkodás pillanataira az ember szabaddá válhat akkor is, ha egyébként nem az.
A szabadság megteremthető.
Erre azért van remény, mert a gondolkodó ember képes a szabadságra.
Ha van József Attila költészetében optimizmus, akkor ez az öntudat szabadsága.
Amikor kezembe veszek egy József Attila kötetet engem is remény, optimizmus tölt el. Az a remény, hogy közösséget és szolidaritást vállalhatok mindazokkal, akik gondolkodnak, átélik a verseket, és hisznek a szabadságban akkor is, ha éppen nem adatik meg nekik.
József Attila így írt erről:
?Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.?
Nyugodjál békében, Attila! Éljen a költő! ? Éljen tovább mibennünk.
