Élt egyszer egy bugyuta ember. Ez olyan ember volt, hogy amit mondtak neki, mindent elhitt; amit rábíztak, mindent elfelejtett. Egy napon megházasodott. Éltek nagy boldogságban. Boldogságuk talán még most is tartana, ha a búzájuk el nem fogyott volna. Azt mondja neki a felesége: - Menj el a vásárba, nincsen lisztünk, vegyél egy véka búzát! Utána őröltesd meg, hogy kenyeret süthessünk! Ment a buta ember, de mindig az hajtogatta, hogy el ne felejtse: - Egy véka búza, egy véka búza. Találkozik a szántóvetővel, aki rámordult: - Hogy mondhatsz olyat, hogy egy véka búza?! Három véka van az én földembe vetve. És máskülönben is így kell köszönni egy szántóvető embernek? - Hát hogy köszönjek? - Úgy, hogy az Isten áldja meg a munkájukat! - No, jó, majd máskor úgy csinálom. Megy tovább. Az út szélén verekedik két ember, de nagyon. Odamegy melléjük, leveszi a kalapját. - Az isten áldja meg a munkájukat! - Hogy mersz ilyet mondani?! - Hát hogy mondjam? - Úgy, hogy válassza szét az Isten magukat! - No, majd máskor úgy mondom. Mikor megy tovább, egy esküvői menettel találkozik össze. Jönnek a kocsikon hadonászva, énekelve. A menyasszony, a vőlegény a legelső kocsiban. Elébük ugrik a szegény bugyuta ember. - Válassza szét az Isten magukat! - Most esküdtünk meg, és már ilyet kívánsz? - Hát hogy mondjam? - Tetted volna a botodra a kalapot, aztán ,,Ij, huj, huj, huj, huj!", éljeneztél volna minket. - No, jó, máskor úgy csinálom. Megy tovább. Ott meg hajt két mészáros vagy hat disznót a városból. A bugyuta ember a kalapját a botra teszi, és rikongat nagyokat: - Ij, huj, huj, huj, huj! A mészárosok alig bírják hajtani a disznókat, mert hol erre, hol arra szaladnak, a kiabálásra aztán teljesen szétfutnak. A bugyuta ember mind szétriasztotta. Eddig is elnáspángolták minden helyen, de itt kapta a legtöbbet. Ha a buta ember ebből tanult volna, az én mesém is tovább tartott volna!
