Cserna-Szabó Békéscsabán

   
   Ha egy beszélgetős-olvasós szerzői estet úgy szerveznek meg, hogy a vendég és a kérdező országos cimborák - komoly kockázatot rejt magában. Az ilyen produkció könnyen átfordulhat langymeleg, üres bratyizásba, tartalmatlan mellébeszélésbe, mivel a feleknek magától értetődően fontosabb a személyes jó kapcsolat megtartása, mint az, hogy vitát (és ezzel tétet) vigyenek a beszélgetésbe. Pedig a felolvasóesteknek jót tesz némi feszültség, felpörgeti, összerántja az előadást, ha a házigazda teljesítményre kényszeríti vendégét egy-egy nehezebben megválaszolható, esetleg kellemetlen kérdéssel. Mindezek miatt előzetes fenntartással ülök be a Cserna-Szabó estre, Békéscsabán, a megyei könyvtárban. A meghívón ugyanis az áll, hogy a Vácott élő szentesi íróval Grecsó Krisztián beszélget. Kellemesen semmitmondó másfél órára számítok - aztán valami egész más kerekedik a dologból. Csak a másfél stimmel.
   
   A rendezvény apró közjátékkal indul, a meghirdetett helyszínen (a Játszóházban) valami konferencia zajlik épp, az estet átirányítják az ún. Sztereo terembe. A könyvtár munkatársai figyelmesek, segítőkészek, de a vendégek egy része így is fel-alá bóklászik jó ideig a hatalmas épületben, mielőtt megtalálja az emeleten a zenei részleg melletti picurka termet. Alighanem bóklásznak a tévések is néhány kört, vagy csak szimplán elkésnek, ki tudja - mindenesetre, már az asztalnál ül a két főszereplő, amikor a kameramanok elkezdenek látószöget keresni, állványt csavarozni, kábeleket huzigálni keresztbe-kasul. Zavaró az egész idétlenkedés, úgy látom, Grecsó se örül a csúszásnak (a Bárkás rendezvények mindig óramű pontossággal üzemelnek), vakarózik és vigyorog felváltva, egy kis türelmet kér a 20-25 fős publikumtól - és ekkor Cserna-Szabó közbelép. Az ifjú mester nyújtózkodik egy nagyot, majd csöndesen azt javasolja, hogy beszélgessenek addig is, amíg a stáb elhelyezkedik. Ebben maradnak, és utána már le sem lehetne lőni őket.

   
   Bemelegítésként Cserna-Szabó minden kérdésre azt feleli, hogy nem. Nem igaz, hogy a közelmúltban színházi bemutatója volt, sőt, valószínűleg nem is lesz soha, de egy ideig biztosan nem, különben nem is ért a színdarabokhoz, meg nem is nagyon érdekli, csak hát színházi ösztöndíjas volt, produkálnia kellett valamit, hat nap alatt írt meg egy drámát, vagy hatvan hét alatt, vagy hogy is, de bemutató tényleg nem volt. Áh, nem, ő egyáltalán nem érezte jól magát a Magyar Konyha című lapnál, és véletlenül sem volt sikeres gasztronómiai szakíró, igazából úgy rúgták ki onnan, hogy csak úgy füstölt. És attól fogva már nem akar valahol dolgozni, jó neki a saját, otthoni munkája, viszont Grecsó teljesen rosszul tudja, mert a családjának nincsenek arisztokrata gyökerei; a régi Csernák földbirtokosok voltak ugyan, ez valós (megnevezi azt a csongrádi határt, ami a övéké volt), de az arisztokrácia, az valami egész más. Az első két kötetével (Fél négy (1998), Fél hét (2000)) kapcsolatban pedig végképp nem igaz, hogy jó kritikát kapott volna, mert valójában eléggé lehúzták őket, legalábbis felesben, nem volt semmi nagy ünneplés meg berobbanás az irodalomba. (De, volt. Ünneplés is, robbanás is. Utánanéztem. A jó nevű kritikusok a nagy lapokban mind méltató kritikákat közöltek a Cserna-kötetekről. Bár a válogatás esetlegességét a legtöbben felrótták az akkor még pályakezdő szerzőnek. Szóval, Cserna tódít. Vagy lódít - úgy is igaz.) Grecsó feszeng rövid ideig, láthatóan zavarja, hogy partnere tájékozatlannak próbálja beállítani őt, aztán egyszer csak észreveszi, hogy ez a következetes ellenkezés (mint retorikai forma) része a vendég önkifejezésének, úgyhogy nevetve ráhagyja, és feltesz egy általános kérdést Cserna-Szabó szülővárosával, Szentessel kapcsolatban. (Mennyiben segítette Cserna írói munkáját a szentesi kocsmakultúra beható ismerete, vagy valami ilyesmit kérdez Krisztián.) Magas labda, ismét ömlik a szó.
   
   Miközben a vendég a Kisfitymás nevű vendéglátóipari egységről sztorizgat (és beágyazva, mintegy mellékesen, definiálja az értelmiség, valamint a diákkocsma fogalmát) azt figyelem meg, hogy okosan, takarékosan kommunikál. Előadásmódja lendületesnek hat, pedig igazából lassan beszél, nem csapong, a történeteit mindig lekerekíti, tiszta, követhető az egész. És érdekes is, noha nem szórja a poénokat, nem látványoskodik. Ráadásul minden történet kifut valahová. Elmeséli például, hogy milyen ízű volt a pacal a Kisfitymásban (amiről otthon az édesanyja ellentmondást nem tűrve kijelentette, hogy nem létezik, az a pacal egyszerűen nincs, nem is lehet, mivel a Kisfitymásnak nincs engedélye konyhát vezetni (az anyuka a Köjál-ÁNTSZ főorvosa). Azután előadja, hogy miként lehet híres íróként beilleszkedni egy kocsmai közösségbe. Hát, úgy, persze, hogy ott ő egyáltalán nem író, hanem az a SzabóBandi, aki a Katikáék mellett lakott annó idejibe'. Ennek így még alig van köze az irodalomhoz, ám Cserna a kocsmázás élményvilágát három mondatban könnyedén általánosítja, és ebből kiindulva elővezeti nézeteit arról, hogy a kávéházi kultúrát, a közösségben alkotást miért lenne nehéz és értelmetlen visszaerőszakolni az irodalmi életbe. Az íróság ma már végtelenül magányos foglalkozás, zárja a témát a vendég, igen egyedül van az író, merthogy: írni csak írás közben lehet. Nagy baj ez.
   Egyetlen sztori van, amit nem sikerül beillesztenem, elbambultam tán egy percre, vagy nem tudom, szóval Cserna plasztikusan, erős szuggesztivitással meséli el, hogy a kommunisták ledózeroltatták Szentes történelmi belvárosát a Fridrich fényírdától egészen a református templomig. Ilyet csinálták. De hogy honnan jön ez elő, és merre vezet tovább az est témái között, azt már sose fogom megtudni.
   

   A szentesi blokk után némi olvasás következik. Egy Blikkes álhír a Levin körút című kötetből. Valami olyasmit bont ki a szöveg, hogy az Európai Uniós csatlakozás a vámpír-kannibál hibrideket tömegmészárlásra ingerelheti, már ha tényleg betiltják a hagymás vérkonzerv forgalmazását. Szépen, tagoltan olvas Cserna, érezni, hogy nagy rutinnal teszi, és a szöveg is működik tulajdonképpen, ötletes, fordulatos, formájában letisztult. De nekem valahogy mégse jön be a bolti konzerves polcok között vérengző vámpír legendája. Vérből túl sok - velőből túl kevés.
   
   Olvasás után: szüret. Grecsó a gasztronómiára tereli a szót, Cserna pedig még magasabb fokozatba kapcsol, kedvesen dicsekszik a témában való jártasságával meg az otthoni szakkönyvtárával, hogy ő azért már tudja, hová kell nyúlni, ha épp nyúlni kell, nagyon meggyőző és nagyon lelkes. Az étkezés filozófiájáról beszél, arról, hogy nem a receptekbe tört előállítási utasítások a fontosak, hanem az egyes ételek kialakulását meghatározó hagyomány, a mögöttes történet, ami köti, rögzíti azért az összetevőket és az elkészítés módját is. Jobban rögzíti, mint bármelyik szakácskönyv. Az Újházi tyúkhúslevest hozza példának, ami eredetileg szerelmi bájital volt, és kizárólag hároméves, Debrecenből származó kakasból(!) lenne szabad elkészíteni, amit három napig kell főzni, hogy ehető legyen. Hogy miért éppen Debrecen, hát az nem derül ki, az viszont igen, hogy a hároméves kakas zsigereiben természetes módon felgyülemlik a szerelmi gerjedelem meg tapasztalat, és ez valamiképpen hozzájárul a csábításhoz is, meg ahhoz is, hogy annak a levesnek éppen a megfelelő íze legyen. Cserna szerint ismerni kell ezeket a történeteket, mert ha csak étlapokban gondolkodunk, az a tévképzetünk támadhat, hogy a hozzávalók helyettesíthetők, az elkészítési eljárások egyszerűsíthetők. Pedig nem. Minden mozzanatnak helye, szerepe van, és ezek szerepek a mögöttes történetekben gyökereznek.

   Jó az egész blokk, fogyasztható, de nem híg. Történet egy francia kisvendéglőről, ahol sokszáz éve már csak ugyanabból a faluból származó, egyféleképpen elkészített kacsát szolgálnak fel, és mindegyiket számozzák, szóval, pontosan lehet tudni, hogy, mondjuk, a százezredik kacsát ki ette, vagy hogy Greta Garbo pontosan hányas számú kacsa zsírjába tunkolta a kenyérbelet, ha ugyan szeretett tunkolni. (Közben az jutott eszembe, hogy ez a módi azért az tatár-török-Habsburg-dúlta Magyarországunkban már az ugyanazon falu-nál megbukna.) Másik történet arról, hogy a paprika hogyan tarolta le az addig változatos magyar konyhát, Cserna-Szabó itt mintha kicsit indulatos is lenne, paprika és hagyma olajon futtatva, mondja, ez a magyar konyha, és a belé dobáltaktól függően nevezzük gulyásnak vagy marhapörköltnek, de valójában mindennek egyforma paprikaíze van, miközben a régi magyar konyha nem ilyen volt. És elmeséli, hogy milyen. Ám ezzel már nem terhelek senkit, az érdeklődő olvasót a Levin körút című kötethez utalom, ott részletekben bővelkedő leírást talál a régi konyháról is, meg az újról is - megspékelve annyi pornóval és horrorral, amennyit étel egyáltalán elbírhat.
   
   A végére még egy túl hosszúra nyújtott olvasást illeszt Cserna, a karácsonyi novellát prezentálja, amit a Népszabadság szerkesztői kifelejtettek (:höhö) a karácsonyi számból, valamikor januárban jött. Egy transzvesztitáról szól, akit Ákosnak hívnak, és akinek olyan mellei vannak, hogy bomlanak utána a fiúk, és aki bőrlebernyeges libanyakat akar főzni karácsonyra a papikájának, torz idill lehetne, vagy valami hasonló, de nem lesz mégsem, mert a lányt (Ákost) a zebrán egy ismeretlen, üvöltözőférfi hátba szúrja. Tévedésből. A félrelépő barátnőjét akarta megölni. Ákos meghal. Hm. Nem jó ez a szöveg, az az igazság. Egyáltalán nem jó. Hiába a pontos mondatok, a megfelelő arányok, a finoman rajzolt jelenetek, a szöveg egésze mint mű eszetlen vagdalkozás, nem más. Diákcsíny. De nem baj. Mert a többi viszont olyan nagyon jó volt.
   
   Grecsó azt mondta a köszöntőjében, hogy lehet, véglegesen átköltöztetik ide, a Szetero terembe a Bárkás esteket. Nem tűnik jó ötletnek. A végén derül ki, hogy nem az igazi a helyszín. Itt nincs pogácsa meg bor, nincsenek asztalok, nincs tér a kötetlen társalgáshoz a rendezvény után. Pedig az fontos, az kell. Ott lehet megbeszélni, hogy melyik kocsmában folytatódjék a program. Fotó és szöveg: Szabó Tibor
   
   Írók Esztergomról: Cserna-Szabó András
   k szonja a Fél hétről