Vadgalambbúgás a zúzmarás ágon...
Áll a világ konok csipke-hidegben.
Vadgalambbúgás! Irigylem s - szánom.
Dermedt utcák kövét kongatja lábam,
pillámra hópehely hamuként rebben.
Nem porítja a fagy-betont sugár most,
kedvem is lomha köd borúja nyomja.
Fagy-beton köt mindent. Kushad a város,
nincs egyenes vonal, kusza, homályos
folt csupán a ház, torony, csipke-zúzos fa.
Valami véglegest, változtathatatlant
gyanít a gyenge szív s gyávulva retten.
Hogy e tél végleges... Lebírhatatlan...
Hogy ez már így marad... Elmúlhatatlan!
Hogy megszűnt az idő... S áll minden vekker.
De az a vadgalamb! Hisz melegíti,
egyedül is fűti a hűlt világot!
És magát: Kibírni, kibírni, kibírni!
Ń, az a vadgalamb! Hiszen ő hinti,
fújja körém ma is az élő lángot.
Hallgatlak, gyönyörűm! Csipke-hidegben
búgod a kibírni-t magad-igézve.
DAdogom én is hát - örök hitetlen -,
míg pillámra a hó pernyéllve rebben:
Vége lesz, vége lesz, vége lesz, vége... |
