Reggelre készen volt a királyi kívánság. Akkor a fiú belé a kocsiba, végig az aranyhídon, úgy, hogy csak porzott belé a nyolc táltos ló nyomán. A király előtt haptákba vágta magát, s jelenti nagy kevélyen: - Na, hát itt a vastengelyű színarany kocsi, akinek nemcsak a fája, de a legkisebb faszege is csupa vertarany, itt a híd gazdája is - mondja nagy dölyfösen magára mutatva -, hol az a kisasszony? Nézi a király, hogy hiszen az egy derék dali fiú. S mert a leánynak is megtetszett a szép szál legényke már az első minutumtól fogvást, lakodalmat csaptak ahajt. Hanem volt a királynak egy udvarmestere. A bezzeg, hogy nem nyugodott olyan hamar belé ebbe a dologba. Mert ő is szerette, de erőst a király leányát. Azt mondja a királynak: - Már felséges királyom, egy életem, egy halálom, ne haragudjék rám, ha kimondom, de ez a felséged veje igazában ördöngösségel van tele, s ha felséged azt parancsolná neki, hogy holnap reggelre récelábon forgó aranypalotát állítson a feleségének, azt is megtenné. Azt mondja a király, hogy ő megpróbálja. S hát megvolt reggelre az is, akár hiszik, akár nem. Csakhogy az udvarmester megleste a fiút, hogy mit csinál, mit nem. De még azt is meg, hogy a csudatáskát hova tete osztán. Hát azt a tanácsot adta másnap a királynak, hogy a királyi vejét vigye el vadászni. S amikor elmentek, az udvarmester abból a szent helyből visszaszökött a vadászatról. El bé a királyleányhoz, s azt mondja neki, hogy az ura küldte azért a táskáért, aki ott a pohárszéken van. Jó, ha mondta, meg is kapta helyből. Jön haza este a fiú a vadászatról. Keresi a táskát, s csak volt, de nincs többet táska. Mondja a királyleány, hogy ne legyen bolond, hiszen ő kérette el az udvarmesterrel. Haj, hogy búsult az a hitvány fiú. Lefeküdtek. Hanem az a szegény legény még egy szemhunyítás nem sok, de annyit se tett egész hosszú éjjen... Reggelre virradva pedig se királyi ház, se királyi feleség, csak az a szalmás kunyhó, a vén anyjáé. Ő biza - gondolta magában -, addig megy, ha térdig vásik is a lába, amíg azt az udvarmestert feltalálja. Ment, mendegélt, hegyen fel, völgyön le, míg a hetedik hét végén egy kicsi házikóhoz ért. Bényit abba, s hát csak egy öregyasszonyt talált az egész élő háznál, semmi egyebet. Illedelmesen köszön, s el is mondja ízibe, hogy ő egy ilyen meg ilyen udvarmestert keres. - Hát én édes fiam - mondja az öregasszony -, aligse tudom, hogy az a te udvarmestered merre leledzik, hanem ha majd hazajön a fiam, a Nap, az sok országot, világot béjár, háthogyha tudja. Egyszer hát érkezik a Nap, annak is elmondja az ő búját, baját, nyomorúságát. Azt mondja rá a Nap: - Oh! Te hitvány fiú, hát te nem tudod még, hogy én csak napkelettől napnyugotig járom a világot, s ezen az úton nem láttam én semmi udvarmesterfélét. Azt mondja akkor az öregasszony: - Egyet se gyöntölődj, édes gyermekem! Itt ez az egér, ereszd az útjára, s te csak menj után, elékeríti ez, tudom Istenem. Na jó! Megindul az egér, utána a fiú. Értek akkor a hetedik hétnek éjszakáján egy kis házikóhoz, akibe éppen a holdvilág lakott. Nagy emberséggel engedelmet kér a késő háborgatásért, s elmondja, hogy ő ilyen udvarmestert keres. - Nem láttam én, fiam - feleli a Hold -, hanem itt ez a macska, elvezet ez rá. Csak annyi, hogy abból a tetthelyből is továbbmennének, legelöl az egér, utána a macska, leghátul a fiú. Na jó, a hetedik napra kelve értek éppen a szélkirály házához. De ez is csak azt mondotta, hogy ő ugyan sok országot bejár, sok likba kotorász, de azért még egy kicsidujjamnyi udvarmestert sem látott az útján. Hanem azért ő is adott a fiúnak egy kutyát, hogy az osztán felkeresi azt az udvarmestert, akárhol legyen a csillag alatt. Csak annyi, hogy innen is mentek tovább, legelöl az egér, utána a macska, utána a kutya, leghátul a fiú. S elvederedtek egész az óperenciás sárga tengerig. Ott osztán elővett a kutya egy szál szőrt a bundájából, reá azt a fiúra, s hát az abba a helybe kővé merede. A három állat akkor neki forgószélsebesen a tengernek, s egy szempillantás alatt már ott állottak az óperencia hetvenhetedik szigentén egy gyönyörűséges, récelábon forgó kristálypalotánál. - Na - mondja a kutya -, itt lakik az udvarmester. Hanem a táskáját a láncánál fogva örökké a szájában tartja. Ti bélopóztok a szobájába, s amíg alszik, te egérke, rágni kezded a táska láncát. Erre ő megébred, utánad kap, hanem akkor ki is ejti a táskát a szájából. Csakhogy akkor te, macska koma, helyből felkapd, s avval upré, széles a világ! Hiszen ha így eszelte ki az a kutya, így is leve akkuráté. Na, akkor neki a táskával az óperenciának! Hozta elöl a kutya, nagy büszkén. Hanem annyi, hogy mégiscsak kutya a kutya. Csak nem állhatá meg, hogy a vízbe ne ugorjék. S ha oda, belé is suppantá a táskát az óperenciába. Aj, hogy búsultak, gyöntölődtek azok a hitvány állatok, hogy mi lesz már most! De egyszer csak elékerül egy határdombnyi nagy hal. Kérdik tőle, hogy ugyan bizony nem látott-e nagy véletlenül egy ilyen, meg ilyen táskát az óperencia fenekén. - Nem én - mondja a nagy hal -, hanem utánanézhetünk. Elé akkor egy ezüst sípot, nagyot fuvint abba, s omlani kezdett rá a tengersok hal, mint egy nagy hadsereg. Igen mert a nagy hal történetesen éppen a halak királya volt. - Nem láttatok-e egy ilyen, meg ilyen táskát az óperenciában? - Hogy sántuljon meg, aki látott! - mondották a halak. Már éppen tovább akartak nagy búsan menni a szegény oktalan állatok, mikor egy kicsi márnahal jött, húzva maga után a táskát. Akkor a halkirálynak megköszönték a nagy jóságát, a táskát vették magukhoz, s a fiúhoz futottak. A szál szőrt a kutya levette a fiúról. Az akkor talpra ugrott, a táskát magához vette. Az állatokat a gazdájukhoz hazaadta, meg is köszönte, s avval el haza, forgószélnél sebesebben a feleségéhez. Aznaptól fogvást élt olyan boldog életet a feleségével, akinél különbet ne láss. S még tán ma is élnek, ha meg nem haltak.
