Darabos Enikő: Dupla szám, dupla élvezet (Narancs-szemle)

   
   1.
   
   Sejtettem én, hogy nem lesz egyszerű. Először is két napig cipelem magammal a dupladupla Narancsot mindenhova. Kifityeg a táskámból, elrongyolódik. Az a titkos reményem, hogy adott ponton lesz időm elolvasni. Amikor azonban tényleg belenéznék, nem tudom, eldönteni, melyiket válasszam. Pedig incselkedik velem, csábít. Azt mondja, drága olvasó! Tegeződjünk! Szólítsál minket ezután te is drága Narancsnak!" Drága Narancs, tudod, kit szívassál!
   
   2.
   
   A karácsonyi dupla számba belefér Bojtár Endre terjedelmes Kertész-esszéjének egy rövidített változata is (a teljes szöveg a 2000 januári számában jelenik majd meg). De őszintén szólva nekem már az első mondat sok(k): "Kertész Imre nagy író: talán még akkor is megkapta volna a Nobel-díjat, ha nem olyan kis nyelven ír, mint a miénk, hanem mondjuk angolul." Ezek alapján azt kellene gondolni, hogy Kertész irodalmi Nobel-díjára jócskán rásegített, hogy műveit ezen a kis, magyar nyelven írta meg. Ezen a ponton szórakozni kezdek a mondat iróniáján, és feltámad bennem egy olyan különös kívánalom, már-már elvárás, hogy a továbbiakban a kertészi életmű nyelviségéről olvassak. Hiába. Az esszé végighömpölyög az egzisztencializmus főbb áramain, Kertész nyomán szabadsággá írja a sorsot, és végzetté a szabadságot, megszégyeníti a zsidó-keresztény Atyaúristent és Kertésszé "növeszti fel" Köves Gyurit. Érdekesnek tartom azt a gondolatmenetet, amelyben a dolgozat szerzője az identitás kérdését az elszakadás felől próbálja megközelíteni. A kertészi szöveg számára egy olyan "zsidó" irodalmi identitás van kijelölve, amely - igaz, kissé rövidre zárva - a nyelv felől értelmeződik. A kis, magyar nyelvnek ehhez tulajdonképpen csak annyi köze van, hogy Kertész épp ezen a "vendégnyelven" ír. És ez egészen véletlenül az "anyanyelv, amely írót nem enged ki a kezéből. Kertész Imre magyar író". És ha összeolvassuk az elejét a végével, azt kapjuk, hogy Kertész Imre nagy, magyar író. A leg- pedig csak idő kérdése.

   
   3.
   
   Te drága Narancs! Hogy két percig nem bírod fenntartani, amit mondasz! A Bojtár-esszét követő oldalon ugyanis rögtön ez a vastagon szedett cím villan a szemembe: "A jó irodalomnak nincs nemzetisége". A jó kulturális folyóiratnak nincs következetesen fenntartott, elfogult nézőpontja. De ez az egész természetesen nem ilyen egyszerű, legalábbis ez derül ki a Robert McLiam Wilson, ír regényíróval készített interjúból. A szerzőnek most jelent meg az Az Euréka utca című könyve, amelyet a szerző tippje alapján eddig 17 nyelvre fordítottak le. Értékelése szerint Tolsztoj a király, és csak utána jön Joyce. És egyszer s mindenkorra legyen világos, hogy a szerző esetében nem az a fontos, hogy ír, hanem hogy ír.
   
   4.
   
   Az alanyi költő érzékeny. Úgy tesz, mintha bezárkózna az alanyiság csonttornyába, közben meg érzékenyen érinti mindaz a külső világból érkező parttalan emberi ostobaság - nevezzük azt akár Walt Disney-nek -, amely lassan-lassan uralma alá keríti az emberi lelkeket. És akkor az alanyi költő felölti varázsköpenyét és meseregényt ír, hogy kiszabadítsa az új nemzedéket (amelynek ki kell termelnie a jövő alanyi költőit) "Walt Disney ragacsos mancsa" közül. Ilyesfajta próbálkozásként érti a Narancs Jónás Tamás, Darvasi László, Kormos István és Háy János most megjelent meseregényét. A recenzens szerint Kormoson nincs mit csodálkozni, ő már a Vackorral bizonyított, Háy viszont lehetne játékosabb, humorosabb és fordulatosabb. Lehet, hogy Háy túl alanyi. Vagy a recenzens nem elég érzékeny.
   
   5.
   
   
   
   Tandori Lábon vett filozófiájá-nak újabb részlete olvasható az eheti Narancsban. Nem kell kétségbeesni: a narrátor az első sorokban pozitív megalapozással indít. "Na, ez is jó dolog lesz, mindjárt lehet látni. Ha elmondom. És el." Higgy neki ez egyszer. Olvasd végig. Lehet követni. Széna téri piacra, borozóba, narratív szakadékba, metatextuális zsákutcába, személyes fájdalmak lírai és sérvhelyi mélységeibe. Időnként valósággal felszakad az a hagyományosan panaszos hang: "Csak a saját fájdalmaimat és örömeimet mesélhetem!", hogy aztán végképp felismerjük: nem lehet itten másról szó, mint a hegeli partikuláris univerzális kategóriájának kimondásáról. Arról, konkrétan, hogy mindannyian vízen lebegő tehénszar vagyunk.
   
   

   
   6.
   
   Legát szövege megint elérte azt, amit nálam el tud érni. Egy idő után elkezdek aggódni, hogy a főhőst megtámadja a dohányzóasztalka. Kb. a szöveg felénél tör rám a rettegés, és alig merem tovább olvasni, mert elviselhetetlen az az érzés, hogy a következő sorban talán kitátja borzalmas száját, kapál merev lábaival, majd rá(m)veti magát. Még egyszer mondom: a dohányzóasztalka. Mivelhogy a főhős nem más, mint az én-elbeszélő, egy-kettőre én is belekeveredem ebbe az interperszonális hálóba. Igyekszem magam kivonni a buliból. Visszaszerezni azt a biztonságos értelmezői távolságot, ahonnan békésen szemlélem a szövegmozgásokat. Közben akár rá is gyújthatok. De akkor meg "egymás után szívom a cigiket, néha egy elemlámpával belevilágítok a számba, és megpróbálom lenyelni a fényt". Mi egyebet is tehetnék?
   
   6+1.
   
   A SZNOBBOARD-ból meg lehet tudni, mik az irodalmi trendek. Micsinál a Karafiáth. Hogyan lett Szécsi Noémiből kortárs magyar írónő. Miért nyugodott meg Szerbhorváth. Ja, és sürgősen kellene varrni Onagynak egy kis, puha párnát. Amit aztán rárakhatna a székre. Ne űjje má' szét a seggét.