A Közép-európai Kulturális Intézet Ötágú Síp című sorozatának ötödik estjének témája: Egy város átváltozásai. Vendég: Végel László író. Beszélgetőtárs: Takács Ferenc irodalomtörténész, műfordító, kritikus és Radics Viktória esszéíró, műfordító. Időpont: 2006. április 5-e, 17 óra. Helyszín: VIII., Budapest, Rákóczi út 15.
Végel László 1941-ben született Szenttamáson (Srbobran, Jugoszlávia). Regény- és drámaíró, esszéista. Dolgozott a Magyar Szó ?Kilátó? című irodalmi mellékletének szerkesztőjeként, valamint az újvédéki televízió dramaturgjaként. Évekig az Új Symposion szerkesztőbizottsági tagja volt. Jelenleg Újvidéken (Novi Sad, Szerbia és Montenegro) él. Tavaly a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.
Részlet A bombák feltárták a belső romokat c. írásából:
?Az első éjszaka a polgárok bámulták az eget, és nem hittek a szemüknek. Az utcára kizúduló tömegek tanácstalanok voltak és tehetetlenek. Hitetlenkedve néztek maguk elé, és mindenki azzal fejezte be a mondókáját, hogy ezt nem érdemelték meg. Újvidék semmiképpen. A közelemben csapott be egy rakéta, az orromban éreztem a füstöt, émelygett tőle a gyomrom, kiabálta egy fiatalasszony. Síró-rívó gyereket rángatott maga után. Miért éppen minket, ismételgette ő is. Egy férfi vette át a szót: Tomahawkot irányítottak ránk, most röhögnek a markukba. 1600 kilométernyi távolságról kilövik, aztán rágógumit rágcsálnak, chipset eszegetnek. Azért büntetnek bennünket, mert nem akarunk az ő Tomahawk-demokráciájukból.
...hova menekülj? Ez sem mellékes kérdés. Hol a legközelebbi óvóhely? Abban a pillanatban magad előtt is nevetséges voltál. Magadhoz vetted az útleveledet, a bankkártyádat, készpénzedet meg a zsebrádiót, pár perc vagy másodperc múlva két hatalmas robbanás rázkódtatta meg Újvidéket: narancssárga lángcsóva villant meg az ablakban, kiállhatatlan éles reccsenés hallatszott, úgy tűnt, egészen közel hozzád, mondjuk, ötven méterre, vagyis néhány házzal odébb.
A Koszovóból visszatérő szemtanúk hallgatni fognak, mert félnek vallani, mert nem hittek a szemüknek, csak halottak voltak, de háború nem. A világ megőrült, hiszen még valódi háborúra is képtelen. Az erdőkben kóboroltak, elhagyatott falusi iskolákban bujkáltak, kubikosokra, napszámosokra, kidobó legényekre hasonlítottak. Hasztalan terelték le-föl az albánokat, hol oda, hol vissza. Házakat gyújtottak fel és tömegsírokat ástak. Éjszakára beásták magukat és lesték az eget. Aztán hosszú sorokban visszavonultak, a szerbiai városkákban virággal dobálták a győzteseket. Ugyanúgy, mint amikor Horvátországba indultak és Belgrádban virágeső hullott rájuk.
Megpróbáltad a történteket megérteni, és arra a következtetésre jutottál, hogy a történet, amelynek részese voltál, nem egy háborúról szól, hanem sokról, azokról a régiekről, amelyekre nem emlékszel, amelyeket szüleid és nagyszüleid éltek át, de nem tudtak befejezni. Nem zárták el jól a csapokat és ezért lassan csepegett belőle a víz. Most már, úgy látszik, nem lehet elzárni. Berozsdásodott. Minden berozsdásodott. Nemzedékek sora titkolta előttetek a tényt, hogy nem maradt idejük befejezni egy háborút sem. Mindig akadtak győztesek és vesztesek, a többi nem volt fontos. Valahol kiosztották a kártyákat, ez volt a fontos. A győztesek jobban elbízták magukat, a vesztesek pedig sokkal jobban megbűnhődtek, mint ha a háború tényleg befejeződött volna.
Az ég ragyogott, az összeomlás újfent elmaradt, Godot nem érkezett meg, de még ez sem döbbentette meg a valóságtól menekülő Szerbiát. A legfontosabb a kitartás, a nemzeti összetartás. Katarzisra nincs szükség, esküdöztek a független és az állami értelmiségiek. Hága egyenlő a GULAG-gal, írták az ellenzéki értelmiségiek, Hágába ártatlanokat cipelnek, bizonygatták a demonstráló ifjúságnak. Mindenki ártatlan, a nép ártatlanságához nem fér semmiféle kétség, ha éppen muszáj lesz, akkor majd találnak néhány bűnbakot.
Az értelmiségiek között presztízskérdéssé vált, hogy ki kap engedélyt a hadügyminisztertől a határátlépésre. Csak a legnagyobb hazafiak érdemelték ki ezt a kiváltságot, bennük volt akkora bizalom, hogy hasznot hajtanak külföldön, példát mutatnak a nemzetközi közvélemény megszervezésében, a szerb igazság népszerűsítésében. A szervezők törtettek Bécsbe, Párizsba, Budapestre, ahol hazaszeretetüket bizonyították. Az áldozatkészség annál nagyobb volt, minél távolabb lobogott. Háborút mindenki akart, harcolni szinte senki. A módosabbak, a háborús nyerészkedők, a bennfentesek családjai hetekkel előbb távoztak.
Szegeden minden szálloda megtelt, Budapest tele volt gazdag szerbekkel, miközben nemzedéktársaik, a fiatal magyar katonaszökevények a budapesti idegenrendészetben kilincseltek, s a hatóságok képviselői felhúzták a szemöldöküket: mit keresnek itt ezek a legények, miért nem vonulnak be, miért nem teljesítik alkotmányos kötelességüket. Akinek nincs elegendő valutája, az tisztelje hazája alkotmányát, kövesse vakon a háborús bűnösöket. Az újdonsült NATO-tagállam tisztviselői a későbbiek során szemrebbenés nélkül vetették papírra: a hágai bíróság mondjon, amit akar, ezeknek a legényeknek Koszovóban lenne a helyük. Visszatoloncolni őket, ugyebár! S toloncolták őket vissza. De köztük voltak olyanok is, akik már régebben, az előző háborútól menekültek, s nem volt többé érvényes útlevelük. A szerb határrendőrség gondolt egyet, és visszatoloncolta őket is. Ide-oda tántorogva tanulták meg, hogy milyen a haza.? (A teljes írás az Európai Utas honlapján)
