(MTI/DIA/ÉS/kultura.hu) - Elhunyt Somlyó György Kossuth- és József Attila-díjas költő,műfordító hétfő hajnalban - közölte az MTI-vel Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Az életének 86. évében meghalt költő temetéséről később intézkednek.
Somlyó György Balatonbogláron született 1920. november 28-án. Költő, író, műfordító, esszéista. Szülei Somlyó Zoltán költő és Bolgár Margit. 1930-ig anyai nagyszülei balatonboglári otthonában nevelkedik, 1926-tól az ottani állami népiskolába jár. 1930-tól Budapesten él, az V. kerületi Állami Bolyai Reáliskola növendéke, itt is érettségizik.
Első megjelent versét József Attila halálára írta
Első verse (Pogány zsoltárolás ? József Attila halálára) Az Újságban jelenik meg 1938. január 10-én, első kötete, A kor ellen, a következő évben. Első versfordításkötetét, a Skót balladákat, 1943-ban jelenteti meg az Officina kiadó. 1940?1943-ban, majd 1945?46-ban újabb 3 félévre a Pázmány Péter Tudományegyetemen ?vendéghallgató?, de végbizonyítványt nem szerez. 1946?1948-ban 3 félévig a párizsi Sorbonne hallgatója, ahol főként filozófiai, magyar?francia irodalmi, folklorisztikai tanulmányokat végez. 1941. október 1. és december 31. között van először munkaszolgálaton, 1944-ig még többször behívják.
Újholdtól a Rádióig
1946-ban rövid ideig irodalmi előadó a Fővárosi Népművelési Központban. Az Újholdnak második számától társszerkesztője. Novembertől 1948 júliusáig (kis megszakításokkal) a francia állam írói ösztöndíjával Párizsban él. Hazatérése után a Nemzeti Színház dramaturgja 1948?1949-ben, 1949?1950-ben lektorátusvezető a Hunnia Filmgyárban, 1950?1953 között az Irodalmi Újság versrovatát vezeti. 1951-ben a Magyar Írószövetség költői szakosztályának titkára. Ebben az évben kapja első József Attila?díját is (a következőket 1954-ben, majd 1966-ban). 1953?1954-ben irodalmi előadó az Országos Béketanácsnál. A Magyar Rádió Irodalmi Főosztályának vezetője 1954?1955-ben.
Nemzetközi karrier
1957-ben megszületik Bálint fia. 1962-ben a Károlyi Alapítvány ösztöndíjával egy hónapot Vance-ban tölt. 1965-ben ismét a Magyar Írószövetség költői szakosztályának titkára; részt vesz a knokke-le-zoute-i költői biennálén. Ebben az évben jelenik meg első francia nyelvű verseskötete, a Souvenir du Présent (Seghers, Párizs). 1966-ban és 1970-ben A költészet napjai Budapesten című nemzetközi költői találkozó szervezője. 1966-ban alapítja meg a Corvina Kiadónál az Arion c. többnyelvű folyóiratot, melynek 1987-ig főszerkesztője. 1970-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntetik ki. 1971-ben vitaindítójával kezdődik a knokke-le-zoute-i költői biennálé. 1974-ben jelenik meg a Contrefables, második francia nyelvű kötete (Guillevic fordításában és előszavával, a Gallimard-nál). Az 1975?76-os és 1976?77-es tanévben speciális kollégiumot tart az ELTE világirodalmi tanszékén, amely a Philoktétész sebe című monográfia (1980) előzménye. 1977-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó elindítja életműsorozatát; a párizsi Poésie c. folyóirat szerkesztőségének levelező tagja lesz; megjelenik első regénye, az Árnyjáték. A párizsi Mallarmé Akadémia levelező tagjává választják 1978-ban. 1981 augusztusában részt vesz a mexikói nemzetközi költőtalálkozón, az International Writing Program (Iowa City, USA) vendége szeptembertől decemberig. Az Iowai Egyetem Honorary Fellow of Writing-jává választja. 1984 májusában megkapja a francia Művészet és Irodalom Rendje tiszti fokozatát (Officier dans l?Ordre des Arts et Lettres); szeptemberben a Li?ge-i nemzetközi költői biennálé egyik elnöke; Firenzében megjelenik Weöres Sándorral és Rákos Sándorral a Trilogia di Poeti Ungheresi c. kötetben. 1985-ben (majd 1992-ben ismét) megkapja a Magyar Írószövetség Forintos Díját. 1986-ban fél évet Párizsban tölt a francia kormány ösztöndíjával, megjelenik Que cela című harmadik francia nyelvű kötete. 1987-ben Déry Tibor-jutalmat kap.
Elismerések
1988-tól nyugdíjas, ekkor jelenik meg Csányi Lászlótól az első róla szóló monográfia. 1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével tüntetik ki. 1992-ben neki ítélik a Soros Alapítvány Kassák?díját, ez évtől a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. 1994-ben Magyar P.E.N. Emlékérmet és Illyés Gyula?díjat kap. 1996-ban a chilei kormány Gabriela Mistral-emlékéremmel tünteti ki; ugyanebben az évben az Orpheus című folyóirat összeállítással köszönti. 1997-ben Kossuth?díjjal tüntetik ki. 1998-ban Pro Urbe Budapest Díjat kap. 2000-ben a Jelenkor Kiadó Könyvdíját kapja, 2001-ben Füst Milán Díjban részesül. 2004. július 12-én Pablo Neruda-emlékérmet kapott. (Az életrajzot a Digitális Irodalmi Akadémiától vettük át.)
?Én azért nem hagytam el a süllyedő hajót?
1999-ben az Élet és Irodalom egy érdekes önéletrajzi esszét közölt Somlyótól, ebből közlünk néhány részletet: ?A szerencse szégyen. Kivált, ha váratlanul és véletlenül szakad ránk. Mégsem lehet elhárítani. Akárcsak a szerencsétlenséget. (Vagy csak kivételes erkölcsi erőfeszítéssel lehet.) Valahogy úgy történt, későbbi "tényfeltáró" kísérleteim sejtései szerint csakis a hivatalok (ezúttal jótékony) packázásainak eredményeképpen, hogy 1941 végén letöltött három hónapos munkaszolgálatom után egészen a németek bejöveteléig nem ért el hozzám a magamfajtákra rendszeresen (pontosabban: kiszámíthatatlanul) héja-zuhanással lecsapó SAS-behívó. Állandó fenyegetettségben (és egyszerre állandó szégyenérzetben) nyíltan sétálhattam a pesti korzó napsütésében, nyugodtan leülhettem egy kisebb oszlopnyi könyv elé a Széchényi Könyvtár homályában a zöldernyős lámpa mellé, miközben volt osztálytársaim legtöbbje vagy sárga csillaggal a szíve fölött, vagy zöld csillaggal a paroliján Voronyezs sarát-jegét taposta, vagy honfitársai szuronyaival, vagy az ellenség ágyúival (vagy mindkettővel egyszerre) szemközt. Az egyetemi felvételekkor mindig "létszám feletti" voltam, bár a Bölcsészeten nem létezett "létszám". ("Nem ért a nevem." Nem ért egy semmit érő egyetemi felvételnyit.) Volt azonban "vendéghallgatás", és ezt a végsőkig piszokul kihasználtam (számos szívélyes vendéglátó professzor látott vendégül - hallgatni. Horváth, Eckhardt, Yolland, Moravcsik, Pajzs, Viski, Váczi, Kerékjártó. Kilenc mély bók a nevüknek.) Két álló évig mindennap ülhettem, hallgathattam, olvashattam és írhattam - miközben vártam minden másnapra a SAS-t, amely ellen nem lehetett sehová a nagyvilágban elszikratáviratozni az S. O. S.-t. Azóta is tisztelek minden órát és percet, amely békésen olvasni és írni hagy.
Attól félek, már többször is megírtam, hogy még felsős realista koromban belém költözött a versfordítás casanovai mohóságú és kényszerű "pót"(?)cselekvése. Azt hiszem (akármilyen képtelenség), úgy beleszerettem a költészetbe (vagy csak a versbe, vagy csak a nyelvbe, az enyémbe és a másokéba), hogy minden másnyelvűt, amibe belebotlottam, magamévá akartam tenni. Mindegyik első olvasásra elcsábított. Legelőször természetesen a legbanálisabb randevúkon: az iskolai nyelvkönyvekben. Aztán éppen veszedelmes kalandozásokon és portyázásokon az ismeretlenben. Néhány angollecke után (ha meg már itthon lehetek, legalább tanuljak valami érdemeset is) bele akartam fogni William Blake összes Prophecyének lefordításába. Eszeveszetten bele is fogtam.
(?)
Szinte családilag adott gyerekkori barátaimon, a két Gabin kívül (Devecseri és Karinthy) az akkori fiatal költőgenerációból Radnóti volt az első, akit személyesen is megismertem. Nem irodalmi körökben, hiszen ilyenekbe még nem voltam járatos, csak a hatodik gimnáziumba. Akkoriban írtam, apám oly korai elvesztése után, első verseimet, és gyűjtögettem tovább a régebben kezdett versfordításaimat. Egyik unokatestvérem házi tanárjáról kiderült, hogy az árván maradt fiatal Radnótit pótszülőkként támogató család tagja. Egy beszélgetésünkkor meg az ő számára derült ki (irodalmár volt, talán "titkos" költő is), hogy én is "írogatok". Próbálkozásaimból egyet-mást megmutatott Radnótinak. Egy alkalommal össze is hozott vele az Ilkovitsban egy rövid találkozásra. Amelynek emlékét sokáig őriztem, ha tárgyi tanúságától megfosztott is a háborús sors (annyi mindennel együtt), a Járkálj csak, halálraítélt! dedikált példányától. Ez a kötet lett az első a "harmadik nemzedék" tagjainak könyveiből, amelyet tárgyilag és szellemileg egyaránt birtokoltam. "... mint holtra sebzett őzeké..." és "... a sok / sebből vérző, nagy farkasok" ettől kezdve együtt kísértek végig a hamarosan elkövetkezett "komisz jövőben".
Aztán évek múlva találkoztunk csak újból. 1940-es első bevonulása óta alig szabadult ki a munkaszolgálatnak csúfolt szégyenteljes rabságból. De végre 1943 csalóka ígéretekkel enyhült tavaszától kezdve egy évre, egy utolsó évre ki tudott menekedni belőle. A Dunacorso kávéház Nyugat-asztalánál találkoztunk, amelynek már én is teljes jogú, bár legifjabb meghívottja voltam. Akkor jelent meg, a könyv pontos datálása szerint "1943 nyarán", műfordításkötete, az Orpheus nyomában, amelynek dedikált példányát szerencsére mindmáig sikerült megőriznem. Az akkoriban, a háborús irodalmi "konjunktúrában" (ilyen is volt) megindult új kiadó, az Editio Pharos gondozásában, amelynél Radnóti tanácsadóként dolgozott is. Nekem is volt mivel viszonoznom. A Skót balladák is akkor, valamivel előbb került ki a nyomdából.
A kávéházi asztal feloszlása után sétálni indultunk a Korzón. A halálraítéltek nemigen hiszik el, hogy halálra vannak ítélve. Az időjárás pedig nem törődik azzal, hogy az emberek miben járnak. A Duna legszebb alkonymetszésű tükrében fürdő békés nyár volt. A háború és a szégyenletes hazátlanság kellős közepén s a még szörnyűségesebb és még szégyenletesebb közeljövő ismeretlen küszöbén. Lehetett költészetről beszélni. Persze nem állhattam meg, hogy legújabb hódításommal (vagy hódíttatásommal) "szerényen" ne dicsekedjek. Nyakig benne voltam már Valéry-fordításaimban. Megbeszéltük, hogy a legközelebbi Nyugat-asztalra leteszek elébe egynéhányat. A rákövetkezőnél (vagy talán csak egy presszóban megbeszélt találkozónkon) némi meglepetéstől visszafogottan, de éreztem, őszintén dicsérte a fordításokat. S most már, engem meglepve, nyomatékul, közölte, hogy a kéziratcsomagot át fogja adni a Pharos kiadónak, amely az Orpheus nyomában után nagyobb versfordítói programot tervez. És mielőtt meglepetésemből felocsúdtam volna, már a maga újabb nagy szerkesztői tervéről kezdett beszélni (lásd: A halálraítéltek nem...): a négykötetes európai költői antológiáról (amelyben, mellesleg, az én Valéryeimre is számít). Dagadó vitorlákkal váltam el tőle a Lánchíd alatt. (Akkoriban azzal dicsekedhettem, hogy nyaranként egyik barátom apjának kicsit ormótlan, kategórián kívüli "jachtján" második legény vagyok. Innen a metafora.) A vitorlákat nemsokára ki kellett eresztenem. Alig néhány hét múlva az egész kézirat visszatért hozzám. F. I., a kiadó szerkesztője lakonikus kísérőlevelében arról értesített, hogy az egész paksamétát, a fordító megnevezése nélkül, lektorálásra kiadta egy illetékes szakértőnek, akinek negatív véleménye főként Valéry klasszikus versformáinak szerinte téves magyar áttételére alapozódott. A kötet így nem kiadható. Radnótival megint találkoztunk az "öregek" asztalánál. De messze ült tőlem. Vártam, hogy szerét ejti annak, hogy szóba hozza a dolgot. Arra is gondoltam, hogy én megkérdezem. De nem adódott rá alkalom. És úgy éreztem, mintha nem is lenne tudomása róla. Mindegy. Ez már úgyis vízbe esett, mint a hajóból veszély esetén kidobott nehezékek. Én azért nem hagytam el a süllyedő hajót. Továbbra is ugyanazzal a névvel a tatján. Nem voltam "ijedt" hajós, aki nem bízik "cicomás tatba", mint Horatiusnál, Arany fordításában. Mert tudtam, hogy a tat nem "cicomás". ? részlet Somlyó Önéletrajzaimból c. írásából (A teljes cikk ITT olvasható).
