Elképzelem, ahogyan csomóan ott állnak majd szomorkodva

Következetes író, barátságos ember, jó kedvvel mesélő - leggyakrabban ezekkel a szavakkal jellemezték azok, akik ismerték őt és/vagy művészetét. Mindenkivel tegeződött, még a legfiatalabb pályatárssal vagy újságíróval is. Kifogyhatatlan volt történetekből - talán ezért is tudott olyan sokat és jól írni. Páratlan népszerűsége abban is megmutatkozott, hogy ezerszámra érkeztek hozzá az olvasói levelek, s ő mindegyikre igyekezett is válaszolni, rendkívül fontosnak tartotta a közvetlen kapcsolatokat. A kitartó és fölfelé ívelő pálya hivatalos elismerésekben is megmutatkozott - persze csak idővel, hiszen az ötvenes-hatvanas években ő is a tiltott, majd a tűrt kategóriájába tartozott -, minden rangosabb hazai díjat megkapott (Kossuth-díj, Corvin-lánc, Prima Primissima-díj). A nemzetközi siker viszonylag későn jött, de az idős írónő igyekezett minden író-olvasó találkozóra, sajtótájékoztatóra, díjátadásra elmenni, s mindenhol szeretettel fogadták. 90 éves múlt nemrégiben, nevét egy debreceni könyvesbolt viseli.

 

 

 

"Stuttgartban volt szerzői estem. Úgy határozott az ottani magyar intézet, hogy miután a legnagyobb érdeklődést Az ajtó című regényem keltette, hadd tudják meg tőlem ennek a magyarázatát, értelmét, megfejtését. Jól tudták, hogy gyerekkorom óta beszélek németül, nem lesz baj a szónoklattal. Egy hét alatt lebonyolítottam a két prömiert, és ezt az utazást. Isten adjon egyszer hét összefüggő napot, amikor nem történik semmi!

 

Mikor megérkeztünk a könyvtárba, a szerzői est helyszínére, azt mondja az igazgató, nem nagyon népesek ezek az irodalmi rendezvények. Mondom neki, kérem szépen, én akkor is elmondom ugyanazt a szöveget, ha három ember van, s ha három kérdés van, háromra, ha harminchárom, akkor harmincháromra felelek. A könyvtár dolgozói megfelelő zavarban, kétségbeesetten néztek rám, vigasztalni akartak, de én nem voltam szomorú. Csak ültem egy szép igazgatói irodában. Kérdem, miért tetszenek félni? Mert a múltkor csak öten voltak - mondják. Eltelt jó húsz perc, és jött egy extatikus állapotban lévő futár, mindenféle jelzéseket adott az igazgatónak, aki önfeledten mondta, hogy induljunk; és én nem láttam a tömegtől a falakat és a könyveket. Bementem, fölálltak. Mondom, Jézus Mária, nem vagyok én államfő, tessenek leülni."

 

 

"Jöttél volna, csak nem volt, aki fogadjon."

 

"Orosz megszállás alatt vagyunk, Debrecen még októberben elesett. Karácsony van. Anna Petrovnát, az orosz kórház irodai alkalmazottját hozzánk szállásolták be, az én szobámban lakik. Engem anyám a biztonság kedvéért az ágyba temet, majdnem megfulladok. Nem engednek a közelébe, de ha mégis, úgy hív, hogy Margarin, mert azt, hogy Magdolna, nem érti. Egyébként kedves és szeretetre méltó; neki is van mit felejtenie, mert a háborúban a betörő ellenség őelőtte verte szét a gyereke fejét a falon. Hosszú ideig áll az ikon előtt, ami Máriát ábrázolja a gyermekkel. Nézi. Én tudtam, hogy rövidesen örökre elhagyom Debrecent, mert a Teleki Pál-féle új Kultuszminisztérium engem Pestre hoz. De aznap este hideg volt, fújt a szél, a Nagytemplomban harangoztak. Nálunk nem volt semmi, se fa, se ajándék, se templom, apám nem olvasta fel Jézus születését, nem énekeltünk. Anna Petrovna unatkozott, de azt mondta, hideg van, nem ment sehova. Nem mertük egyedül hagyni a lakásban.

Azt hiszem, anyám az első házasságából született féltestvéremre, a fiára gondolt, aki akkor már amerikai hadifogságban volt, apám nyilván nagyapámra, aki a tiszántúli református egyházkerület püspökhelyettese volt, én meg a vőlegényemre, aki szintén amerikai hadifogságban volt akkor. Gondolatok közt telt el az este. Apám, aki másnap verset írt, azt írta benne, hogy a te szent ünnepeden most nem születtél meg, Uram. Te jöttél volna, csak nem volt, aki fogadjon." (Zsoldos Szilvia-Ludwig Dóra interjúja a Budai Polgár Online-on)

 

 

 

"Gyerekkoromban már filmgyárat alapítottam, és a velem együtt felnőtt testvéremmel közösen saját gyártású filmjeinket adtuk elő. Aki aznap rossz volt, az világított egy szál zseblámpával. A nyertes egymagában volt anya, apa, saját maga gyermeke és férje, méghozzá úgy, hogy más-más hangon beszéltünk. Anyám úgy megijedt, mikor egyszer ránk nyitotta a sötét szobát, és a nevelt testvérem éppen haldoklott, hogy orvost is hívtak, pedig csak játszottunk. Úgy vártam, hogy meg tetszik kérdezni, hogy melyik a kedvenc filmem. Akkor legalább elmondhatom, hogy az Országúton.

Minden ember előbb vagy utóbb átéli valamilyen magánynak a rettenetét. A félelmet, hogy minden bajával, gondjával egyedül marad. Néztem a filmet, a boldogtalan hősnőt, a lelketlenül cserbenhagyó férfihőst, ahogy ráeszmélt, most van csak igazán egyedül. Még az az árva bolond is eltűnt mellőle. Tessenek visszaemlékezni rá, feltúrja kínjában a homokot a tengerparton." (Három évvel ezelőtt Szabó Magda az [origo] Vendégszobában válaszolt az olvasók kérdéseire)

  

 

 

"Csak azt nem értem, hogy az olvasó hogy ismer magára az én életemben? Az a legérdekesebb, amikor egy negyven körüli fiatalasszony azt mondja nekem, hogy most értette meg, hogy hogyan kellett volna csinálni, hogy mit rontott el. És akkor kapom a hálaadó leveleket, egyiket a másik után, és akkor töröm a fejemet, hogy mit adhattam neki, amitől ő önmagára ismert, amikor sem a korosztály, sem a politikai szituáció, amelyben momentán élünk, nem azonos. Nekem nagyon nehéz volt, az Újhold minden tagjának nagyon nehéz volt, azért lettünk valamennyien Kossuth-díjasok az elsők közt. Nagyon nehéz volt, de mindenki tisztességesen fenntartotta a fejét, és semmi glória olyanról, ami nem érdemelt glóriát. Glória az a Szűzanyának jár, és nem pedig a Sztálinnak." (Váradi Péter interjúja a Nők Lapja Cafén)

 

 

 

"Magda Bécsből hozatja a ruháit, Párizsban is járta a divatszalonokat. Smink nélkül nem lép a nyilvánosság elé. Ezért sem vállal sok interjút. Mikor írna, ha folyton a fodrásznál, kozmetikusnál ülne. A kozmetikusa annyira szereti, hogy Magda kedvéért hétvégén is kinyitja az üzletét.

- Csak nem fogok úgy kinézni, mint egy haldokló százéves! Minden nő hiú, mint egy macska, de én legalább nem titkolom.

- Az elegancia tartást ad az íráshoz is? - kérdem.

- Nem tudom megérteni: miért olyan nagy szám az nektek, hogy odaülök az íróasztalomhoz? Majd pihenek az urnában.

- Miket beszélsz, keresztanyám!

- Én már olyan öreg vagyok, hogy bármikor meghalhatok. Géza, aztán nekem gyönyörű, fedett urnám legyen!

A férfi felugrik, türelmetlenül matat a sublóton.

- Mindig olyan ideges ez a fiú, ha erről van szó. Nem érti, hogy én a halálon is csak vihogok. Elképzelem, ahogyan csomóan ott állnak majd szomorkodva, és olyan komikus az egész.

 

Géza végre visszaül az asztalhoz. - Keresztanyám semmitől sem fél. Amikor Párizsból jöttünk haza, hatalmas légörvénybe kerültünk. Úgy dobálta a vihar a Boeingot, hogy azt hittem, végünk van. Ő meg azt mondja: "Jaj, de jó, mint a hullámvasúton!"

- Úgy ugráltunk, mint a fecske. És milyen isteni volt az a mustár! Szóltam Gézának, el kéne tenni egy zacskóval.

- Tényleg semmitől sem fél? - fordulok Magdához.

- De, egytől, a piszoktól. Főleg az erkölcsitől." (A 168 óra riportja az író egy napjáról, 2003)

 

 

 

"Szabó Magda - nevezzük egyelőre így - visszalép a régi debreceni ház kapuján, felnőtt, se apja, se anyja, már nincs, aki utána kiáltson, hogy nem szabad, nincs, aki óvja a múlt betemetett kútjától, süppedős, veszélyes ókútjától. Mire is óvná magát, más mesterséget választott, nem óvósat. Látszólag tehát író emlékezik gyerekkorára. Emlékezés van, gyerekkor is van, de nincs író, vagyis valaki, aki kívül volna a könyvön, Szabó Magdának híre-hamva sincsen itten. Miközben forma szerint nem fiktív, amit olvasunk, a szöveg által definiált hős emelkedését látjuk, vagyis regényt, tiszta fikciót. Ám ez a nem-fiktív alapozás jó hatással van a mondatokra, a valóságban, a valóságosságban tartja őket, a létezőben. Minden mondat él ebben a könyvben." (A teljes szöveg ITT olvasható)

 

 

 

Szabó Magda, amikor ír, azt teszi az emberi világgal, amit csak akar. Mindent megkapott a varázslathoz: lenyűgöző nyelvi erőt, élmény-bőséget, és a szükséges - bár fegyelmezetten titkolt - szenvedést. Van író, aki kihallja a múltból a szellemi üzenetet, van, aki sámánként elő-dobol valamiféle jövőt. Szabó Magda viszont ajándékot ad a történetnek; ön-tehetsége sziporkázó következtetéseit. A jelenben érlelt Én mintegy visszahat a múltra, kedve szerint, elbabrál vele, át-teremti, ami egyszer már megvolt, s már majdnem konvencionalitásba süllyedt. Vért kapnak a holtak, az író szavait szólják, az író gondolatait gondolják a jól ismert vagy éppen kitalált hősök és istenek; ez a varázslat, amikor Szabó Magda elhiteti velünk, ami megesett, csak így és ezért eshetett meg. A bűvölő szöveg, mint folyondár, elfedi a régi kövek eredeti, kopott feliratait, valami mást, valami szokatlan-érdekeset sugallnak a már-már elfeledett tények, lett légyen az Trója pusztulása vagy egy öregasszony halála, vagy éppen meghatározó alakja nemzetünk történelmének. Szabó Magda parancsot ad a választott témának, és a téma engedelmesen a tolla alá hajlik. Ez a nagy ön-kiárasztók tehetsége, a stílusbravúr különleges képessége. Elindul a mondatfolyam, árad és szerteágazik, s nem izmosodva a tengerbe veszik, hanem csavarosan önmaga eredetéhez visszatér, hogy majd ismét bejárjon újabb és újabb kalandos tájakat. Mondat-csobogás, amit a fülemben hallok, a művészi akaraterő elmossa az ellenkedést, sodorja, viszi magával olvasóját a megképzett írói világba, amely létjogosultságát azáltal nyeri el, hogy egyszerűen nem tehet mást az ember, minthogy odaengedi magát a szövegnek, a dúsan szőtt fantáziának. Felépül, rögződik a lélekben a második valóság, ahogy a szuverén alkotó, Szabó Magda látja. S ebben a valóságban a nő az erősebb nem. A Régimódi történetben Rickl Mária valamennyi férfinél erősebb, Jablonczay Lenke is törhetetlen. A nő hordozza a méltóságot - mint Emerenc Az ajtóban. A nő teremt történelmet A pillanatban, legalábbis egy bizonyos típusú, a masszából, az átlagból kiemelkedő asszony: Aeneas felesége, Creusa, szemben a mindenkori "tehénkével", a gyúrható, szentimentális Laviniával. Hecuba sem az a síron elomló, kezét tördelő özvegy, akinek megénekelte a história. "Mit mer az epika? - kiáltja Creusa, - hogy rögzítheti így Hecubát, aki olyan elkerülhetetlen és természetes tény miatt, mint a halál, feladja lépcsőzetes életstílusát és önmagát? Gyalázat!..." Persze, ezek a "példa-asszonyok" nagy árat fizetnek. Sohasem gyengülhetnek el, sohasem lehetnek gyanútlanok, nem élhetnek családi boldogságban, vagy csak úgy, bele a világba. (A teljes szöveg ITT olvasható)

 

 

 

Volt egyszer egy lány Budapesten, 1945-ben, kicsi volt, kecses, macskaarcú, mint egy mongolba-oltott Tanagra-figura. Ennek a mongolba-oltott tanagrának volt egy vörösbarna kulikabátja. Mámorító egy kabát volt, úgyszólván ép, legalábbis nem látszott rajta sem lyuk, sem folt, sem feslés és ott volt az az áldott, irgalmasságos bősége, fel lehetett ölteni alája az ember teljes ruhatárát, ami az akkori hőviszonyok között nem volt elhanyagolható szempont. A kulikabát egzisztenciális szépségének megvolt a maga titka: még Debrecenből hozta magával tulajdonosa, Szabó Magda, és Debrecenben, úgy látszik, még akadtak többé-kevésbé ép ruhadarabok. Szóval jelentékeny kabát volt, ha szabad így mondanom, korszakos kabát. Szabó Magda életének egy korszakát jelentette és vele egyidejűleg az ország, a magyar irodalom egy korszakát. A háború utáni évek voltak ezek, a rommezők és a feltápászkodás ideje, eléggé fantasztikus égboltú évek és ha a háború "a halálesélyek szándékos növelése", ahogyan egy angol költő mondja, akkor ez az idő az élet esélyeinek bizonytalan, mintegy vissza-visszavonható, lassú növekedését hozta. Azt mondtam: lassú? Nem, nem. Éppen a gyorsasága volt az elképesztő annak az időszaknak, három nap egy esztendőt élő mesei lendülete, elsöprő vitalitása. Ez az iram, ez a vitalitás dobta fel Szabó Magdát is az irodalomba, csöppet sem ellentétesen saját, belső vitalitásával, saját, nehéz korokon át is kitartó, konok lendületével.

 

Ez volt tehát a kezdet. Szabó Magda költőnek indult, versekben dolgozta fel először a háború és az újrakezdés egész életét megjegyző, súlyos tapasztalatait. És hogyan is felejthetnénk el, hogyan is ikszelhetnénk ki a későbbi széles hírű prózaíró művéből ezt a költői indulást, amelynek mélyen jellemző sorait mind a mai napig magunk elé mormoljuk? Mondogatjuk: ha édesedik az ecet, amit a kor a számba töltött..."; vagy azt: "Viszi palástos ősapám sovány testét a lassú gálya"; vagy azt: "Emeljetek vissza az emberig". Milyen világos ma már a későbbi próza életérzésének, magatartásának, sőt motívumainak ottléte a verseskötetekben.

 

De azért amikor 1958-ban, az elhallgattatás évei után, Szabó Magda első regénye, a Freskó megjelent, mindenkinek leesett az álla. Hát prózaíró lesz belőle? - kérdezgettük elámulva, meghökkenve nemcsak a próza tényén, hanem prózája érettségén, bátor hitén, válltartásán, azon a kiegyensúlyozott biztonságon, ahogyan ez a csöppet sem elsőregényszerű regény beszél. Bizony, próza volt ez, kiugró próza, a "poétikum" minden nyoma nélkül, nemcsak gazdag anyagú, igazmondó, aktuális, olvasmányos, hanem mindjárt bravúros. A bravúrra való hajlam, s annak egy nagyon szükséges eleme kitartott az író pályáján, a regények, színdarabok, ifjúsági könyvek, új versek hosszú során át mindmáig szereti meglepni lelkes olvasóközönségét, amely majdnem harminc nyelven olvashatja könyveit. Népszerűségének egyik nyilvánvaló titka úgynevezett izgalmas meseszövése, amely kétségtelen hiánycikk a mai igényesebb világirodalomban. De a "meseszövés" szó nem fejezi ki eléggé írói képességének azt az elemét, amely alapfokon és legfelső fokon is olyannyira szükséges az igazi regényhez: a szerkesztőerőt, a konfliktusok elhelyezésének érzékét. Szabó Magda szerkezetei kiválóak, kivételesen szakszerűek az erre nem nagyon hajlamos magyar irodalomban. Nem az a fajta író ő, aki helyett az élet írja meg a regényt; ő bizony megvágja az anyagát, könnyed mozdulatokkal megstuccolja, széthömpölygeti, összerántja, mint aki tisztában van vele, hogy a szerkezet az írói műben elsőrendű jelentéshordozó, kifejező energia. Szabó Magda nem stílus-író; szerkesztő író. És amit távlatos szerkezeteiben közöl, az a másik, egyáltalán nem fátyolos titka vonzóerejének, anyaggazdagsága, társadalomrajzának közvetlensége, történelmi fordulók és intimszobabelsők, drámák és színes kisrészletek természetes egymásba áramlása. Hogy az első regény után a legutóbbit említsük: a Régimódi történet debreceni mikrotársadalma, családjának ez a fajta regénybe emelése, a kényes közellétnek ez a széles megmunkáltsága megint csak jól példázza tárgyiasság és szubjektum oly szerencsés egyensúlyát, azt a félreismerhetetlen hangot, amit Szabó Magda jelent a magyar irodalomban - meg jóval-jóval messzebb is.

 

Fölmentve érzem magam az írónő pályájának, tartalmainak, oly bőséges figura-galériájának részletes ismertetése alól. Minek ismertetném? Hiszen mindenki ismeri. Hol van már az a régi, névtelen, didergős kulikabát? Elég annyi: Szabó Magda Kossuth-díjat kapott. Örüljünk neki. (Film-Színház-Muzsika 1978. 13. szám)

 

 

Az a visszatérő rejtély villogás, az az el se múló! Az a megszólalni-vágy, melynek "elnémulásig megsebzett" benső világa is volt oly soká! Jó erről már így olvasni, könyvkísérő vallomásban. És jó, egy pillanat szép megállóhelyén, alkalmat lelni, hogy A Magunk Szabó Magda-Összesén eltűnődjünk. De hát ez az összefoglalás szinte lehetetlen, az életmű oly szerteágazó. Az életmű, régóta tudjuk már, megannyi alakulását is követve bár: annyira egyes-egyetlen itt. És egyetlenít: számszerűségektől függetlenül ott él bennünk a Szabó Magda-kép, ez életműkép. Mert ezek csak ceruzasorok, könyveinek fehér papírján, bolti műanyag táskák margóin, noteszban, levélborítékon - ezekkel a könyvekkel élek most egy hete, cipelem egyiküket-másikukat parkokban, délelőttökön, alkonyokon; olvasok, visszavillogtatom régi élményeimet, belépek egy-egy ottani szobába, személyek közé, akik mindannyiunk ismerőseinek oly e földi másai, és e mássággal annyira az öröklét felhőterein is mozognak, ahogy ebbe a tisztaságba írójuk belehatározta őket, kékségbe és felhők közé is, sebzettségek szólalásába csak így, végességekbe és pusztulásokba, és rejtélyvisszatérésekbe, hogy majd a szívünkbe... hogy, mint az antik hasonlat mondja, lássunk szilfán halat, de a dolgok táját is természetként járjuk, szabadabb lélegzettel, valóságos fenntartásokkal és hitetések túlján: mert ezek csak ilyen ceruzasorok, Szabó Magda jóvoltából vagyok most szabad, és vagyok most, minden magamsebzésében is boldog. Mert mi az a fájás, amit e poéta el tudott és el tud mondani, és műfordításkötetté rendezvén is regénnyé tud egybegyűjteni, és vershez-örökhűen tud lenni, és színpadon tud nyers és jelenetezett, monológ-leheletű és végzet-itt-s-mindig-sodratú alakokká bomolni, tud egy országot költői emléklénnyel, nem is eggyel, s másért, másnak élve ugyanúgy, mint maga álom-lét-képét szobánkba villogtatva képernyőről, tud annyi rengeteg embert elbűvölni, mi az a fájás, ami e sok szépséget mind adni bírja? Ha én azt tudnám, kiáltok Szép Ernővel. És kinyitom ezt a Néki Is Költő Társát, e régit, s most Szabó Magdának adom belőle e szakaszt: "Mi van amott a hídon, micsoda szépség, / Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek? / Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség, / Híd alatt néma hajók jönnek-mennek, / Milyen egyszerű és nyugtot nem enged."

 

Milyen boldogan mondjuk ezt most már: Szabó Magda könyvei nem engednek nyugtot nekünk, s teszik ezt valahogy ugyanígy. Elindítanak, de nem akaratunk jön mozgásba, s amin máris rejtelemben fogva csüggünk, az maga a saját kis személyünket feledő képzetvilág, az Egyetlen Valóság: a költészeté. Regényei metszett prózadarabok, rendszerek. Mégis, ami átizzítja őket, élő lényegüket: a poézis. A meg nem alkuvó igazságú, a szépséget mindig könnyed ráadásként adó, az egyszerűtől sosem tágító költészet maradt meg Szabó Magdának, mondhatnám így is; ezt is feljegyeztem képzeletben Vele sétálgatva. Némán, oly máshol, s mégis! Mert például Szabó Magda ilyen ember: hogy egyszerre ott kezd jönni velünk, s ez nem költőieskedő kép a ceruzajegyzetelőtől. Hanem valami közös ismerőssel beszélek, és Szabó Magda, mint a Világ Adott Törődő Lénye bukkan elő a szavakból: hogy ezt és ezt tudja, például, rólam, azaz nem "rólam" - feledni a személyt! tanulom -, hanem a madaraimról. Ülök a parkban, madaraimra gondolok, akiket el fogok veszíteni - mi e fájás?! -, és mintha Szabó Magdával beszélgetnék róluk. Madarakról? Annak a nem-engedőnek, a szív-közű dolognak csak úgy egyik neve "madár", "história", "iskola", "őz", "hal", neve "Eszter", "Iza", "kirány", "Petrarca" - az igazi prózaíró tudja és tudatja ezt. El akarja mondani a tudomását rólunk, újrateremtve egy-egy lehelet erejéig mind e közös-fogalmakat, elevenségüket. Meglett mindeközben pedig egy Szabó Magda Földrész: ahol a hal a szilfán is van, látomásként és a tengerben is, tovairamló. Hol járunk hát e világon?

 

Ő itt jár és tudósít erről minket: hogy mit élt meg, arról. Ennek végleteiről. Megolvadó forróságok tégelyei ezek a regények. Odakapunk hozzájuk a kezünkkel, épp fordítva, mint az olyat tenni sokszor szokás: most azt akarjuk, hogy égethessük meg vele magunkat. És a monológok áradása oly vigasz is és enyhület. Olvasunk valakit, aki regényhitellel tudott szenvedni és örülni nyomban, s oly igen együtt. És biztos kézzel választja szét az élő szálakat, hibátlanul, s mégis a sejteset-adottságnyi pillanat örök-változó és nem múló izgalmú jegyében.

 

Megmaradt poétának; megmaradt, és a legtöbbnek maradt meg, aminek csak itt és így lehet; és ez akkor az én Szabó Magda Versem. Ceruzajegyzet, talán nem a kor divatja szerint. De hát minek ezt is tudni, minek eldönthetni, mi lesz még mire jó? Hirtelen egy József Attila-kifejezés villan elém: "rágd a szívükbe..." Íme, a pontosság, gyémántban és hamuban. És egy másik fél József Attila-tétel: hogy "érzem az egészet". Olvasom Szabó Magdát, nagy Szabó Magda Olvasás van itt most velem, és amit értek is: azt, hogy Ő érez - minket. Akik olvasói lehetünk, és ezzel még egy külön kis létváltozatot élhetünk, tisztának őrizendő többletünkként. Az isten áldja érte. Vagy inkább mondja így: majd jövünk. Együtt leszünk egyszer mindenekkel, akikkel egy regényvilág köt össze, s akiktől a világ regénye választ.

Az a visszatérő, rejtély, villogás, az az el se múló! Majd megmaradunk.