(Új Könyvpiac) - John Richardson monumentális Picasso életrajza, amelynek harmadik kötete, a Diadalmas évek (1917-1932) nemrégiben jelent meg Nagy-Britanniában. Terjedelmében olyan klasszikus életrajzokkal vetekszik, mint George Painter Proust, David Cairns Berlioz és Hilary Spurling Matisse életrajza. Ám nem csak terjedelmében, de alaposságában is. Az első kötet 1990-ben, a második 1997-ben jelent meg, ez a harmadik pedig több mint tíz esztendő aprólékos kutatásainak gyümölcse.
A harmadik kötet Picasso és Jean Cocteau 1917-es római útjával kezdődik, ahol együtt dolgoztak a Parádé című Gyagiljev-baletten, és Picasso itt találkozott az egyik vezető orosz balerinával, Olga Hohlovával. Olga volt valószínűleg az első szépség, aki ellenállt Picasso csábításának, mindaddig, amíg el nem érte, hogy ő legyen az első Madame Picasso. A kötet záróeseménye Picasso első, 1932-es zürichi retrospektív kiállítása, amelyre a mester 50. születésnapja alkalmából került sor először Párizsban, majd Zürichben.
Amíg Picasso Olga iránti szerelme lángolt, a hölgy számos festményén föltűnt, sőt még jóval azután is, hogy a mester megunta szíve választottját, s inkább a 17 esztendős Marie-Thér?se Walter elcsábításán fáradozott, annál is inkább, mert ő nem akart a második Madame Picasso lenni, s Picasso, lévén végül is spanyol, nem hitt a válásban. Olga pedig, aki biztonságban érezhette egzisztenciáját és státuszát, eltűrte az affért, viszont kidobta azt a japán lányt, aki modellt állt Picassónak, majd ágyba bújt vele. A Marie-Thér?se iránti szenvedély által uralt években sikerült Picassónak tökélyre vinnie szobrászatát Château de Boisgeloup-i műtermében. Amint Richardson rámutat, szobrai egyszerre előlegezték meg Giacometti csavaros formáit és Henry Moore monumentális alkotásait.
S noha Richardson nyilvánvalóan imádja Picassót, nem isteníti. Őszintén elemzi vetélytársaihoz, nevezetesen a Braque, Matisse és Brancusi hármashoz fűződő, korántsem felhőtlen viszonyát. Megmutatja, hogy a sokszor szatírszerű mester milyen kegyetlenül bánt szeretőivel és azokkal a homoszexuális férfiakkal, például Cocteau-val és Max Jacobbal, akik reménytelenül beleszerettek. De feltárja Picasso mélyen babonás természetét, vallásosságát és nagylelkűségét is a bajba jutottak iránt. Az ő Picassója napimádó, aki a Földközi-tenger partján érzi magát elemében festés és szobrászkodás közben. Richardson attól sem riad vissza, hogy kiigazítsa a mesterről szóló írásokban sokszor fölbukkanó elfogultságot - úgy tűnik mindent olvasott, amit eddig Picassóról írtak - , különösen kritikus a szörnyen szolipszista Gertrude Steinnel, s rámutat, hogy nem Gertrude, hanem bátyja, Leo indította el Picasso művészetkritikai értékelését.
Talán az Epilógus a legérdekfeszítőbb része a műnek, amelyben érzékletes képet fest Picasso unokatestvéréről, Juan Picasso González tábornokról, aki igazi hős volt mind katonai, mind pedig erkölcsi értelemben. Majd a spanyol polgárháború elemzése következik, melynek során a szerző bemutatja, hogy a falangisták miként próbálták a saját oldalukra állítani García Lorcát és Picassót. García Lorcát, mint tudjuk, végül kivégezték a fasiszták. Picasso pedig nyíltan kiállt republikánus nézetei mellett, és megfestette a Guernicát. A negyedik kötet minden bizonnyal ennek a remekműnek az elemzésével kezdődik majd. A harmadik ezzel a Picasso idézettel zárul: "Az Isten csak egy ugyanolyan művész, mint én... Isten vagyok, Isten vagyok, Isten vagyok..."
