Kissé zavartan húzhatja össze a szemöldökét, aki a Magyar Írószövetségben hétfőn-kedden megrendezett, "Tények melankóliája" című konferencia alcímével találkozik. Az április 26-27-i esemény ugyanis Turczi István költő, író, műfordító, szerkesztő költői életművét helyezi fókuszba - olyat pedig ritkán hallani, hogy egy élő személy munkásságát nem is egy-, hanem rögtön kétnapos konferencia keretében helyezzék górcső alá.
Kabdebó Lóránt irodalomtörténész találóan úgy fogalmazott: "elevenen boncolják" a költőt, akinek azt javasolja, hogy a dicséretet engedje el a füle mellett. A humorosan többször is csak "virtuális" minőségében emlegetett Turczi István, a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának elnöke természetesen nem maradt távol a konferenciától, az első napon például kitartóan ülte végig a munkáit, világképét méltató előadásokat.
Kabdebó Lóránt - aki a főszereplő költő monográfiáját is jegyzi - Turczit méltatva elmondta: indulásakor a múlt század értékeit összefogva, példaértékkel jelent meg, metafizikai derűvel ragaszkodott a megszólalás formáltságához és szakralitásához. Bár költészetéből korántsem hiányzik a veszély, ő játékkal igyekszik túllépni rajta - tette hozzá. Szerinte a költő a mai kor értelmezhetőségére kérdez rá verseiben, személyes "rögeszmerendjében" Goethe, Babits, Szabó Lőrinc hagyományának továbbörökítése is tetten érhető.
Szepes Erika irodalomtörténész leszögezte: Turczi István modern költő, akkor is, ha posztmodern eszközöket veszi igénybe. Tulajdonképpen egész életműve az emlékezésben áll - tette hozzá. Horváth Kornélia irodalomtörténész Turczi költői nyelvének sokrétűségébe engedett bepillantást: első, Segédmúzsák fekete lakkcipőben című kötetét középpontba helyezve írásait mások mellett Weöres Sándorral és Petri Györggyel rokonította. Míg Weöres Sándorhoz szerinte leginkább habitusában hasonlít a költő, addig Petrihez a nyelvi-poétikai megoldások, a saját beszéddel kapcsolatos irónia kötik. Bengi László irodalomtörténész az író-költő Deodatus című műve felől közelítette meg a Turczi-jelenséget, hangsúlyozva: írásai műfajok tekintetében átmeneti jellegűek, folyamatos határátlépést jelentenek költészet és próza között.
Az "élveboncolás" korántsem olyan tragikus, mint amilyennek elsőre hangzik: érdekes, ahogy kollégák, kortársak mondják a főszereplő, a költő szemébe véleményüket.
