Építési terület

Nagyon pipa vagyok a szervezőkre: a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) a könyves rendezvényeket képtelen úgy megcsinálni, hogy az jó legyen a közönségnek. A Könyvfesztivállal kezdhetjük a sort, hiszen a Kongresszusi Központba bezsúfolják a rengeteg kiadót, és ha egy ember megáll nézelődni a pultnál: föltartja többieket, és ezért tolakodás, lökdösődés lesz, mindenki feszült, és szabadulna a csapdából, holott egy könyves vásár lényege éppen az lenne, hogy az ember nyugodtan lapozgasson, olvasgasson, nézelődjön. Szerencsére idén utoljára kellett mindezt elviselni, mert új helyszínre költözik a rendezvény - őszintén remélem, hogy e téren javulást várhatunk.

 

A Könyvhétnek a Vörösmarty tér egész jó kis helyszín: árnyékos, központi helyen van, megszoktuk - az már más kérdés, hogy az árusító bódék nagyon igénytelenül néznek ki, de hát nyilván így olcsóbb. A huszonegyedik századi Könyvhetek mélypontjának a 2004-es számított: a Bazilika előtti Szent István téren, összezsúfolva, dög melegben kellett lökdösődnie, egymást taposnia a szerencsétlen vevőknek és íróknak. Tavaly óta szerencsére az egész kóceráj visszaköltözött a Vörösmarty térre, csakhogy ott épp most építenek egy hatalmas irodaházat. Általában egy építkezés iszonyatos zajjal és kosszal jár, és ráadásul elég feltűnő is, tehát nem lehet nem észre venni. Arra gondoltak a MKKE-ben, hogy nem baj, ez még belefér? Majd a vásárlók mind walkmannel jönnek? Vagy füldugóval? Belegondoltak, milyen érzés az íróknak föllépni egy olyan színpadon, ahol az ember a saját hangját is alig hallja? Nyilván nem gondoltak bele, vagy nem tudtak róla - kutya kötelességük lett volna egy másik helyszínt keresni. Csak hogy teljes legyen a kép: két másik épületet pedig éppen felújítanak a téren, úgyhogy három helyről jön a zaj.

 

 

 

Elnézést, hogy ezzel a hisztivel rabolom olvasóim drága idejét, de ez az igénytelenség teljesen felbosszantott. Az már csak az égiek összeesküvése, hogy tegnap, a megnyitó előtt elég komoly zivatar csapott le a Belvárosra, úgyhogy csak páran lézengtek a Vörösmarty téren. A megnyitóra szerencsére kisütött a nap, és előmerészkedett a közönség is. Kovács András Ferenc, költőhöz méltón versben írta meg a nyitó szöveget, ironikus és játékos rímekkel, az Élet és Irodalom ma megjelent számában el lehet olvasni (a netes változatra egy hét múlva kerül föl a szöveg). Kedvenc soraim a versezetből: "Olvas a doktor, az ötker, a nyócker, a bróker a tőzsdén, / Olvas a tőzsgyökeres s a hazátlan, a hím meg a nőstény..."

 

 

A Magyar Rádió élőben jelentkezik a Könyvhétről, mikor ott jártam, épp Paulius Normantas-szal beszélgetett Antal István, magyarul, ugyanis a neves litván fotóművész jól beszél magyarul is (meg még vagy hat másik nyelven). A 14 testvér - Finnugor népek című kötetéről ezt a leírást találtam a kiadó (Kossuth) honlapján: "Normantas az 1980-as években szinte az összes finnugor nép körében megfordult (balti finnek, lappok, permiek, volgaiak, obi-ugorok, szamojédok) és megismételhetetlen felvételeken örökítette meg életüket, jellegzetes tárgyaikat. Az albumhoz Csepregi Márta, az ELTE Finnugor tanszékének docense írt előszót, amelyben kitér a nyelvrokonságnak és a magyarok eredetének kérdésére is". Normantas legutóbb Tibetben járt, és arról mesélt, hogy a szerzetesektől legelőször is azt érdemes megtanulni, hogyan is kell elkezdeni egy napot. Aztán jöhet a nap többi része - érződött, hogy nem egy felpörgött háborús tudósítóról van szó, hanem olyan művészről, aki minél inkább az adott nép, kultúra - lehetőség szerint teljes - megismerésére és megértésére törekszik. Ráadásul a képek is nagyon jók - mindenkinek meleg szívvel ajánlom tehát ezt a fényképalbumot.

 

 

 

Csordás Gábor, a Jelenkor igazgatója pedig egy új sorozatot ajánlott az olvasók figyelmébe: egy "olcsó könyvtár"-szerű sorozatot indítottak, melyben Márton László: Ne bánts, Virág! című kisregénye jelent meg többek között.

 

"Az olvasónak a fönti címről valószínűleg egy operett jut az eszébe. És valóban: az a vidéki színház, ahol történetünk a jelen sorok írása előtt másfél évtizeddel játszódik, javában készülődött Hervé Nebáncsvirág című operettjének bemutatójára. Az operett próbái a szomszédban zajlottak, a nagyszínpadon. A produkció túljutott az első öltözés izgalmain, melyeket annak is észlelnie kellett, aki nem vehette ki a részét belőlük. A próba szüneteiben a kóristalányok, miközben kitódultak az ajtón, kipirult arccal énekelték: ?A siker, a siker, a siker - a színházi sikerhez mi kell?? Lökdösődtek, sikongattak, nevetgéltek; valósággal röpködtek, mint egy csomó kis veréb, akik egyszerre csak azon veszik észre magukat, hogy átváltoztak pacsirtává. ?Jaj, mamám? - kiáltotta az egyik, miközben a kezét a hasára szorította -, ?nem bírom leállítani magamat!? A stúdiószínpadon egy mai magyar szerző munkája volt műsorra tűzve, afféle társadalmi dráma. A szerző nemrég érkezett a reggeli vonattal, ott ült a próbán, és csüggedt arcot vágott..."

Így kezdődik a kisregény, mely olvasható szatirikus látleletként: kortárs drámaíró, kortárs dráma Magyarország valamelyik vidéki színházában. A hihetetlenül szórakoztató könyvben Márton ironikusan jellegzetes vonásokkal mutatja alakjait: a nagy rendezőből maradt kreatúrát, a színészgárdát, a vendégrendezést vállaló híres operettszínészt, és természetesen a szerzőt - áll a kiadó ismertetőjében.

Csordás ezen kívül kiemelte Oravecz Imre: Ondrok gödre című regényét, és elmondta, hogy nem lírai nyelvezetű könyv ez, ugyanis egy költőtől sokszor ilyesmire számíthatunk, hanem hamisítatlan, igaza próza. "Az Árvai család útját elindító hatalmas regény a már jól ismert oraveczi világban, Szajlán játszódik. Férfiak és nők, születés és halál, a kivándorlás felé vezető út szenvtelen, leíró stílusú, mégis megrázó erejű elbeszélésben."

 

"Parasztnak születni kell, azt tartották a régiek. Légvétele első pillanatától kezdve látnia, hallania, tapintania, szagolnia kell, ami rá vár. Ez olyan mesterség volt, amelyet nem lehetett másképp megtanulni. Nem véletlen, hogy nem tanították sehol, nem volt iskolája, de még ilyen tantárgy sem. Mezőgazdasági ismeretek léteztek, leendő gazdatiszteknek elsajátításra, de az más volt. És az is önmagáért beszélt, hogy senki nem akart paraszt lenni. Sokszor még a paraszt, a paraszt gyereke sem. Még kevésbé az úré, az iparosé, a munkásé. A lenézettség is oka volt, de ez is. Ha azonban valaki kívülálló mégis rákényszerült, hogy a földet túrja, ha úgy hozta a sors, az élet, sosem lett igazán az. Látni lehetett rajta, hogy végzője idegen, hogy nem áll rá a keze, hogy felnőtt vagy majdnem felnőtt volt már, mikor megmutatták neki, mit hogyan, hogy nagyol, nem figyel a részletekre, nincs áttekintése, nem látja az összefüggéseket, hogy nem úgy tudatos, hogy egyúttal ösztönös is, hogy nincs a vérében."