(MTI) - Az 1970-ben született Eva Menasse első regényével, a 2005-ben megjelent Vienna - Család ellen nincs orvosság cíművel Németországban elnyerte a legjobb elsőkönyvesnek járó Rolf Heyne-díjat. Második regénye, a Bocsánatos főbűnök 2009-ben látott napvilágot. Magyar fordításban mindkettő az Ab Ovo kiadó gondozásában jelent meg. Az író a könyvfesztivál második napján, pénteken mindkét regényéből részleteket olvas fel.
Mint írta, nem először látogat Budapestre. "Csodaszép város, ahol, akárcsak Prágában, érezni a közös múltat" - fogalmazott. Noha több mint tíz éve él Berlinben, úgy érzi, Budapest és Prága hangulata sokkal közelebb áll hozzá, mint például Frankfurté vagy Kölné. "Bár ott legalább értem a nyelvet" - tette hozzá.
Beszámolt arról is, hogy első regénye megírásakor kifejezetten életrajzi-családi érdeklődés vezette. "Tudni akartam bizonyos dolgokat a családomról, például, hogy hogyan élték túl a nagyszüleim a háborút, vagy hogy mit élt át nagybátyám brit katonaként a japánok ellen vívott burmai dzsungelharcban. A válaszok, amelyeket a beszélgetésekből és a kutatásaimból megtudtam, nem voltak kielégítőek. Valószínűleg soha nem is lehetnek azok" - fogalmazott. "Az ember a saját fejében mindig egy sokkal színesebb és kalandosabb történetet épít fel, mint amit a rokonok elmondása alapján hall" - tette hozzá. A regényben végül keveredik az, amilyennek kutatásai során megismerte a dolgokat azzal, amilyenek szerette volna, hogy legyenek.
Az emberek megfigyelése és látszólag illogikus viselkedésük megértése személyiségük és neveltetésük alapján: ez került érdeklődése homlokterébe későbbi regényeinél, a Bocsánatos főbűnöknél és készülő új könyvében. "Érdekelnek az irodalmi struktúrák is" - folytatta. "Hogyan, milyen nézőpontokból lehet megírni egy szöveget? A könyveknél, amelyek olvasóként lenyűgöznek, mindig azt találom izgalmasnak, ami nincs benne a szövegben. A hiány, ha úgy tetszik".
"Amit a regényeimben az emberi kapcsolatokról mondani akarok, azt az általánosság igényével teszem" - felelte arra a kérdésre, hogy mennyiben "osztrák", illetve mennyiben általános érvényű megfigyeléseken alapszik, amit családról, társadalomról és emberi kapcsolatokról ír. "Ahogy sok más osztrák író, én is évekig foglalkoztam Ausztriával, a hazugságokkal, amelyekkel az ország elsomfordált náci múltja elől és napjaink egyes visszataszító politikai fordulataival" - fogalmazott az író, aki újságíróként kezdte pályafutását. Bár ezekből a cikkekből és esszékből valami az irodalmi szövegekbe is beszivárgott, regényeiben általános érvényű mondanivalót próbál meg kifejezni. "Úgy gondolom, minden irodalmi alkotásnak ezzel az igénnyel kell fellépnie. Ha egy eszkimóregényben egy sivataglakó nem ismer magára, vagy egy férfi egy női regényalakban, az nem jó irodalom" - tette hozzá. "Ebben az értelemben mindegy, hogy hol játszódik egy regény. A helyszínek csak díszletek, az emberi kapcsolatokról és viselkedésről van szó, és ezek sokkal kevésbé egyediek, mint azt hinni szeretnénk" - mondta. "Időközben felismerem az előnyeit annak, hogy osztrák vagyok. Az osztrákok viszonya a nyelvhez például a németekkel összehasonlítva sokkal kreatívabb, kísérletezőbb. (...) Ez nagyon erős és büszke örökség" - tette hozzá.
Új, egyelőre cím nélküli regényének témája az, hogy mennyire különbözőképpen látják az emberek a másikat, mindenki életszakaszának és találkozásuk körülményeinek megfelelően. "Ez már gyerekként is lenyűgözött és félelmet is keltett bennem: az egyik azt gondolja, ilyen vagyok, a másik azt, hogy egészen más. Eközben én mégis csak én vagyok. De ki is ez az én pontosan?" - fogalmazott Eva Menasse.
