(MTI) - A magyar irodalom doyenje életének 96. évében, szeptember 1-én hunyt el.
A "nagy mesélőnek" megadatott az időutazás, amit saját szuverén módján élt végig - mondta a ravatalnál Hiller István oktatási és kulturális miniszter, hozzáfűzve, hogy Faludy György egyfajta burokban élt és intellektusa, életigenlése és mindent átitató humora védte őt a kíméletlen XX. századtól, a holokauszt borzalmától, a recski évek kiszolgáltatottságától, az emigráció magányától.
A tárcavezető emlékeztetett arra, hogy mióta Faludy György végleg hazatért, fiatalok ezreivel szerettette meg újra a versolvasást, örült, ha kultúráról beszélhetett, de ha a jövőről, az emberiség jövőjéről kérdezték, mindig aggodalommal válaszolt, és sokszor elmondta, félt bennünket.
"Érdemes volt meghallgatni őt, mert ő már tudta, hogy bár a jelenben élünk, a jövő legalább olyan fontos" - mondta Hiller István.
Donáth László evangélikus lelkész a ravatalnál arról szólt, hogy Faludy György nem egyszerűen a hősiesség, a bátorság költőjeként marad meg számunkra, hanem versei által, amelyeknek egyetlen célja és értelme, hogy azok hallgatója vigaszra találjon.
Egy biztos - folytatta -, hogy amíg lesz ember, aki itt a Kárpát-medencében elszomorodik, erőre, örömre, feltámadásra vágyik, Faludy György által vigaszra lel.
Szőcs Géza költő, író búcsúbeszédében arról beszélt: Faludy György egy őrült világban hordozta azt az üzenetet, hogy léteznek, létezhetnek, létezhetnének épeszű emberek, épeszű világok. Ez a bizalom, ez a szeretet, ez a remény kormányozta őt egy tébolyult évszázadban. Mint mondta, Faludy György most sírjába száll, és mi azzal a végleges tudással leszünk tanúi ennek, hogy ilyen emberek már soha nem fognak születni.
Orbán János Dénes, akit Faludy György egyszer saját tanítványának mondott, visszaemlékezésében azt mondta: öröm volt elnézni, hogy hiába fogy a test, a szellem folytatja magasrepülését, hogy szinte százévesen is megbízható, duhaj cimbora, aki "fenékig habzsolja az életet".
"Azt hiszem, soha nem fogok tudni múlt időben beszélni róla" - mondta a fiatal költő.
A költő teljes életet élt, teljes életművet hagyott hátra, ünnepelve egy szerető feleség mellett - hangsúlyozta Csaplár Vilmos író, a Szépírók Társaságának elnöke.
Kányádi Sándor költő egy mondattal búcsúzott Faludy Györgytől: "Isten Veled, Gyurka bácsi, jó találkozást, ha van ilyen. Én hiszem, hogy van."
Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyház püspöke a költő aradi és váradi látogatásait felidézve arról szólt, hogy Faludy György mindig fürkészte a magyar jövőt, de nemcsak azt, hanem a világét is. Róla elmondható - folytatta, hogy poklokat járt és poklokat győzött.
A megemlékező beszédek után a költő hamvait tartalmazó urnát, amelyet egy sárgarózsa-csokor és nemzeti színű szalag díszített, az özvegy, a családtagok és több száz tisztelő jelenlétében helyezték el a sírban. Faludy György sírhelyét egy embermagasságú fehér kőtömb jelzi, rajta semmi más, mint a költő neve, születésének és halálának évszáma. A kőtömb mellé egy vadszilvafa-csemetét ültettek.
Faludy György 1910. szeptember 22-én született, Budapesten. 1938-ban felismerve, hogy merre tart a lassan fasizálódó ország, Franciaországba emigrált. Onnan a német megszállás után Marokkóba menekült, majd 1941-ben áthajózott az Egyesült Államokba. A II. világháború után hazatért, 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és a recski munkatáborba vitték, ahonnan 1953-ban, a tábor felszámolása után szabadult. Az ,56-os forradalom után ismét az emigrációt választotta, Londonban, Firenzében, majd Máltán élt. Később Torontóba költözött. Az 1989-es rendszerváltás után jött vissza végleg Magyarországra.
A költőt 1991-ben a Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendjével, 1993-ban Budapest Díszpolgára címmel, 1994-ben Kossuth-díjjal, 1998-ban Pulitzer-emlékdíjjal, 2000-ben Aranytollal tüntették ki.
Faludy György nevéhez többi között olyan művek kötődnek, mint az 1937-ben elkészült Villon-átköltések, az Őszi harmat című verseskötet, a Börtönversek, a 200 szonett, az Erotikus versek, a Jegyzetek a kor margójára, valamint a Pokolbéli víg napjaim című, a recski munkatáborban töltött évekkel foglalkozó könyve.
Legújabb kötetének, A pokol tornácán bemutatóját már nem érhette meg; a könyv a Pokolbeli víg napjaim és a Pokolbeli napjaim című könyvek folytatása.
FALUDY GYÖRGY TEMETÉSE
Budapest, Fiumei úti temető, Karinthy parcella,
2006. szeptember 9.
HILLER ISTVÁN OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MINISZTER BÚCSÚBESZÉDE
Tisztelt gyászoló család, hölgyeim és uraim!
Egy nagy mesélőről kell most mesélnem. Faludy Györgyről, aki ha jól odafigyeltünk rá, elmesélte már nekünk az egész huszadik századot. Furcsa, de úgy érzem, most is inkább neki kellene valamit mondania. Talán egy újabb pokolbéli víg történetet, egy újabb sztorit a kiapadhatatlan készletéből. Valami meghökkentőt, fanyart vagy csintalant. Valami Faludy-sat.
Tavaly ilyentájt még vastapssal ünnepelték őt a születésnapján. A 95-ödiken. Büszke volt rá, hogy magyar költő ilyen magas kort még soha nem élt meg. Kilencvenhármat igen, de kilencvenötöt egyedül csak ő. Amikor megszületett, 1,7 milliárd ember élt a földön, most pedig hat és fél milliárdan vagyunk. Akik nekünk már irodalomtörténeti klasszikusok, vizsgázunk belőlük, idézzük őket, azokkal ő együtt kávézott. Ha Faludy György így kezdett egy mondatot: ?Akkor Attila odajött az asztalunkhoz??, akkor számítani lehetett rá, hogy épp József Attiláról beszél. Számára ez természetes volt. Ifjú költőként járt Babitsnál, együtt ücsörgött a Centrálban Karinthyval, Kosztolányival. Első, legendás Villon-fordításait, amelyeket magánpénzből adott ki, a kor egyik legnagyobb dívája, Fedák Sári árulta az 1937-es könyvvásáron. Barátságból.
Faludy Györgynek megadatott az időutazás. Mégis, még ezt az utazást is a maga szuverén módján élte végig. Olyan volt, mint az űrhajós, akit egy űrkapszulában föld körüli pályára állítanak, aztán áthasít téren és időn, földrészeken és zaklatott évtizedeken, tengereken és háborúkon, de közben mindvégig megmarad a maga zárt világában. Faludy egyfajta burokban élt. A saját intellektusa, életigenlése és mindent átitató humora védte meg őt a kíméletlen 20. századtól. A holokauszt borzalmától, a recski évek kiszolgáltatottságától, az emigráció magányától. Emelt fővel és csendes derűvel tűrt üldözést, fájdalmat és honvágyat. És ha újra kellett kezdenie ? már sokadszorra ? megtette. Aztán a túlélők bölcsességével megrázta magát, és műveiben megírta nekünk, milyen lenyűgöző a világ.
Kétszer tért haza végleg, de mi csak másodszorra tudtuk megtartani őt. Egy nagy alkotónemzedékhez tartozott, akiknek még természetes volt, hogy magyar költőnek lenni zsigeri dolog, és csak itt, Magyarországon sikerülhet igazán. Amióta megint itthon volt ? majdnem 20 éve ? fiatalok ezreivel szerettette meg újra a versolvasást. Örült, hogy a kultúra nálunk még mindig kelendő, de ha a jövőről, az emberiség jövőjéről kérdezték, aggodalommal válaszolt. Mivel ő már megengedhette, hogy történelmi távlatokban gondolkodjon, sokszor elmondta, hogy félt bennünket, hat és fél milliárd embert a harmadik évezredtől. A környezetszennyezéstől és olyan univerzális veszélyektől, amikre mi a mindennapokban oda se figyelünk. Érdemes volt meghallgatni őt, mert ő már tudta, hogy bár a jelenben élünk, a jövő legalább olyan fontos. Tudta, hogy száz évre előre is tudni kell tervezni, hiszen ő maga is leélt majdnem száz esztendőt.
Gyurka bácsi!
Egyszer azt nyilatkoztad, örülsz annak, hogy néha ?nagy lármát csinálsz?. Hogy beszélnek rólad, meghökkennek rajtad. Nehéz elhinni, hogy ezúttal nem játszol. Hogy ezt most komolyan gondolod. Én mégis úgy érzem, hogy valahol most is mosolyogsz rajtunk. Ülsz egy messzi kávéházban, és talán már József Attilával beszélgetsz. Arról, amiről szoktatok: Villonról, a szerelemről, az alkotás problémáiról. És persze az életről, amelynek minden percét olyan lendülettel élted, és annyira meg tudtad becsülni.
Nyugodj békében!
